|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 58 találat | lapozás: 1-30 | 31-58 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Fényes Elek 2001. július 27.Halálának 125. évfordulója alkalmából szülőfalujában, a Bihar megyei Csokalyon avattak emléktáblát Fényes Elek földrajztudósnak, aki tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. Magyarország és tartományainak teljes földrajzi és statisztikai felmérését, leírását készítette el. Közreműködött a Magyar Ipartestület megalakulásában, és lapszerkesztő is volt. Az 1807. július 7-én született Fényes Elek tiszteletére hétvégén szerveztek ünnepséget, amelyen részt vett dr. Pete István szenátor és Kovács Zoltán parlamenti képviselő. Az emléktábla-avatás után Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékműbizottság elnöke bejelentette: Fényes Elek Díjat alapítottak a helytörténeti kutatásban jeleskedők számára. Javaslat született arról is, hogy a csokalyi Fényes-kúria maradványait alakítsák emlékhellyé. /Emléktábla Fényes Eleknek. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 27./2001. szeptember 10.Szept. 7-én kezdődött Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság, a szervezésében a kaplonyi ferences monostorban kezdetét vette a háromnapos, VII. Honismereti konferencia, amelynek központi témája: Árpád-kori településeink kialakulása és története. A rendezvényt Dukrét Géza, a PBMEB elnöke nyitotta meg, majd többen üdvözölték a jelenlévőket, köztük a kolozsvári Balogh Ferenc az RMDSZ és az EMKE országos vezetősége részéről, a budapesti Karacs Zsigmond az Országos Műemlékvédő Hivataltól, dr. Fleisz János, a PBMEB Bihar megyei szervezetének az elnöke. Hat személy (egyikük, Sipos László, post mortem) Fényes Elek-díjat kapott. A rendezvénysorozat keretében több mint harminc dolgozat hangzott el, köztük környékbeli polgármesterek, illetve alpolgármester (Máncz Dezső Kaplony, Heinrich Mihály Mezőfény, Mellau József Csanálos, Karádi Csaba Mezőpetri), valamint olyan Szatmár megyei szerzők tollából, mint Khün Pál és Tyukodi Antal plébánosok, Petkes György lelkipásztor, dr. Németi János, Bara István, Benedek Zoltán, Uszkai Árpád, Fazekas Lóránd, Erdőközi Zoltán. Dukrét Géza összegezte a történteket. A PBMEB 1993-ban alakult 12 alapító taggal, jelenleg Máramarosszigettől Temesvárig 96 tagja van. A célkitűzések: helytörténeti, néprajzi kutatómunka, műemlékvédelem, az ifjúság honismereti nevelése. Fórumaik: honismereti konferenciák, a Partium című időszakos kiadvány, és a Partiumi Füzetek kiskönyv-sorozat, amelynek keretében 1997 óta 17 kötet látott nyomdafestéket. Gyűjteményes köteteikben általában az egy témakörbe tartozó anyagok jelennek meg. Először történt meg, hogy polgármesterek is eljöttek és beszéltek falujuk történetéről, mai helyzetéről. /Boros Ernő: VII. Honismereti konferencia. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), szept. 10./2002. június 22.Fényes Elek szülőfalujában, a Bihar megyei Csokalyon megkezdik szülőháza maradványainak konzerválását. Csokalyon tavaly Fényes Elek Társaság alakult, az Érmelléki Egyesülettel benyújtott közös pályázat révén 300 ezer forintot nyertek a Magyar Kulturális Örökség Minisztériumától a szülőház falmaradványai felújítására. Domborművet helyeznek el, a régi telket pedig parkosítják, ide kerül majd a székelyhídi származású, Budapesten élő Mihály Gábor szobrászművész alkotása is, aki felajánlotta, hogy Székelyhíd községnek, amelyhez Csokaly közigazgatásilag tartozik, ajándékképp elkészíti a tudós szobrát. /Mentik ami még menthető. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 22./2002. július 25.Székelyhíd nagyközség saját jövedelméből a napokban az egyik elhanyagolt útra 700 méteren aszfaltréteg került. Most készül az új aszfaltozott járda is. A központbeli park rendezett, a turulmadaras emlékmű köré virágokat ültettek, ugyanígy a főtéri tömbházak mellé. A polgármester szerint befektetőket kell keresni, akik szívesen megtelepednének itt. A nagyközség és a hozzátartozó falvak az elmúlt tíz évben inkább csak vegetáltak. A tömbmagyar vidéken lassúbb volt a fejlődés. Régi probléma Székelyhídon, hogy rossz állapotban vannak az iskolaépületek. Világbanki támogatással egy teljesen új iskolaépület munkálata és egy régi iskolaépület teljes felújítása elkezdődött a tavasszal. Rendszerváltás után e vidékről igen nagy volt a kivándorlás, lévén Székelyhíd is a nyugati határszélen., mint az ország, sőt mint Bihar megye más településein. Augusztus végén szervezik meg Székelyhídon a nyolcadik Érmelléki Őszt. Ez alkalommal a milleniumi emlékművet is megkoszorúzzák, és átadják a csokalyi Fényes Elek emlékhelyet és Ady Endre tiszteletére emléktáblát avatnak. /Balla Tünde: Régi álom, új tervek Székelyhídon. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 25./2002. szeptember 7.Szept. 6-án Aradon, a minorita kultúrházban megkezdte munkálatait a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság /PBMRB/ VIII. Honismereti konferenciája. Megvásárlásra kínálták a Bizottság lapjait és kiadványait, helyi kutatók könyveit. Eredeti látványosság volt a Szabadság-szobor kicsinyített mása, amelyet váradi és kolozsvári alkotók hoztak el a konferenciára. A hazai és anyaországi történészeket, muzeológusokat, helytörténeti kutatással foglalkozó tanárokat, mérnököket, újságírókat Dukrét Géza, a Bizottság nagyváradi elnöke, a házigazdák részéről Matekovits Mária aradi EMKE-elnök üdvözölte. A tavalyi kaplonyi konferencián ítélték oda először ebben a Fényes Elek-díjat. Akkor dr. Kovách Géza volt az első aradi, aki ebben a díjban részesült. Most egy másik aradi, Pávai Gyula tanár kapta meg az oklevelet és a díszes plakettet. Temes megyéből Pálkovács István, míg Szatmárból Fazakas Loránd tanárt illette meg a díj. A konferencia témája: A XX. század öröksége. Ujj János /Arad/ előadásban Arad történelmét foglalta össze, Puskel Péter a XX. századi neves aradi építőművészekről, a város modern arculatának kialakítóiról, Matekovits Mihály a város magyar oktatásának történetéről értekezett. Ugyancsak Matekovits Mihály mutatta be a helyszínen, a minoriták udvarán a Szabadság-szobrot. További érdekes előadást hangzottak el. Bemutatták a PBMRB bizottság gondozásában napvilágot látott új kiadványokat: Pálkovács István Schlauch Lőrinc bíboros, Juhász Viktor Rév, Major Miklós Szilágynagyfalu és Jancsó Árpád Útijegyzetek c. könyvét. /Puskel Péter: VIII. Honismereti konferencia Aradon. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 7./2002. szeptember 11.Aug. 30. és szept. 1. között zajló Érmelléki Őszön néprajzi kiállítás nyílt Székelyhídon. Dr. Kéri Gáspár, a gyűjtemény tulajdonosa és kiállítója előadást tartott a szalacsi, érkörtvélyesi, gálospetri, érszőlősi és biharfélegyházi asszonyok munkáiról. Hamarosan egy érmelléki tájház nyitja meg kapuit a kis faluban, Gálospetriben. Székelyhídon tíz érmelléki alkotót munkáit mutatta be a képzőművészeti tárlat. Este a kultúrházban néptáncgálára gyülekezett Székelyhíd népe. A bihardiószegi Szömörce, az érmihályfalvi Nyíló Akác, a szalacsi Örökzöld asszonykórus, a margittai vegyeskar, illetve az érmihályfalvi és helyi férfikórus sikert aratott. Aug. 31-én a faluközpontban felépített emlékhelyen Fényes Elek, a magyar statisztika megalapítója, Csokaly nagy szülötte előtt tisztelgett a falu. A tavaly megalakult a Fényes Elek Társaság, elnöke, Cservid Levente az avatóünnepségen köszönetet mondott valamennyi támogatónak. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság elnöke ismertette Csokaly szülöttének életútját és az emlékhely kialakításának történetét. Székelyhídon, a Nedeczky családnál többször is megfordult Ady Endre. Sóki Béla tanár, Székelyhíd RMDSZ-elnöke a szept. 8-i emléktábla-avató ünnepségen kifejtette Ady- kutatásainak eredményét. Kerekes Terézia 1990 óta vezeti Székelyhíd, Bihar megye legnagyobb, 34 ezer kötetes községi könyvtárát, melynek 800 olvasója van. /Balla Tünde: Érmelléki Ősz. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 11./2003. szeptember 9.A Magyar Kulturális Örökség Minisztériumának és a Magyar Statisztikai Társaságnak a támogatásával szobrot emeltek az 1807 és 1876 között élt Fényes Eleknek szülőfalujában, az érmelléki Csokalyon. A busztot Barabás Miklós festményei alapján Mihály Gábor magyarországi szobrászművész készítette el, és abban az emlékparkban helyezte el a Fényes Elek Társaság, ahol a magyar statisztika megteremtőjének szülőháza állott, s amelynek romos maradványait tavaly mentették meg az utókornak: "A Fényes Elek Társaság két éve alakult, de már négy esztendeje szeretnénk emlékhelyet kialakítani, ezért 2001-ben a református templom falán emléktáblát helyeztünk el, tavaly pedig kialakítottuk az emlékparkot" - nyilatkozta Cservid Levente, a Fényes Elek Társaság székelyhídi elnöke. /(Balla Tünde): Fényes Elek szobra Csokalyon. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 9./2003. szeptember 16.A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság szept. 5. és 7. között Hegyközkovácsiban szervezte meg IX. Partiumi Honismereti Konferenciáját. Megünnepelték egyúttal a szervezet megalakulásának 10. évfordulóját. Köszöntéseket Dukrét Géza, a PBMEB elnöke, Forró László lelkipásztor mint házigazda, Tőkés László püspök, Nagy Gizella, Bihar község polgármestere, Matekovits Mária, az EMKE alelnöke, Halász Péter, a Honismereti Szövetség elnöke, Diószegi László, a Teleki László Közalapítvány ügyvezetője, Soós Lőrinc, a budapesti Központi Statisztikai Hivatal elnökhelyettese mondtak. Dukrét elnök beszámolójában röviden ismertette a tíz év eseményeit, eredményeit: kilenc konferencia, kilenc pályázati kiírás, 23 kötet a Partiumi Füzetek sorozatában, tizenegy honismereti tábor, tizenhárom emléktábla. Ezt részletesen bemutatja az erre az alkalomra megjelent évkönyv, amely az említett sorozat legfrissebb kiadványa. Ezt követte a Fényes Elek-díjak kiosztása: Lakóné Hegyi Éva (Zilah), Dukrét Géza és post mortem Benedek Zoltán (Nagykároly) az idei kitüntetettek. Tempfli József és Tőkés László püspökök támogatását a Fényes Elek-díj bronzplakettjeivel köszönte meg az egyesület. A tudományos ülésszak, a hagyománynak megfelelően, a környék megismertetésével kezdődött. Dukrét Géza a Hegyköz vidékét mutatta be, Forró László Hegyközkovácsi helytörténetéről és mai helyzetéről tartott előadást. A konferencia fő témája a Rákóczi-szabadságharc 300 éves évfordulója volt. A következő előadások hangzottak el: Hajdú Jenő: A nagyságos fejedelem szülőháza, dr. Szénássy Zoltán (Révkomárom): Kuruc világ Komárom megyében, Hitter Ferenc (Felsőbánya): Pintye havasi betyár vagy Rákóczi kuruca 1703 augusztusában, Fazekas Loránd (Szatmárnémeti): A majtényi fegyverletétel emlékoszlopa, Pálkovács István (Temesvár): II. Rákóczi Ferenc fejedelem hamvainak útja a Bánságban - 1906, Nagy Aranka (Nagyvárad): Mányoki Ádám - II. Rákóczi Ferenc arcképfestője. Az Érmellék borospincéit, borászati eszközeit bemutató kiállítás Sófalvi István fotóművész nevéhez fűződik. Szept. 6-án A20. század öröksége, emlékezete című témakör keretében zajlott, a következő előadásokkal: Halász Péter (Budapest): A második évezred öröksége - Gondolatok a hagyományról, Kupán Árpád (Nagyvárad): A nagyváradi szabadkőművesség szerepe Nagyvárad 20. század eleji felvirágoztatásában, Puskel Péter (Arad): Az aradi Szabadság-szobor feltámadása, Sándor István (Arad): Felállítás előtt az aradi Szabadság-szobor, Matekovits Mária, Matekovits Mihály (Arad): Fogalom - árnyékkal. Gondolatsor az aradi Szabadság-szobor esztétikájáról, Pávai Gyula (Arad): Fischer Aladár, az Aradi Katolikus Gimnázium igazgatója, Nánási Noémi (Érmihályfalva): Máté Imre - egy küzdelmes költői pálya, Csanádi János (Kisjenő): Nagyzerind szellemi nagykorúsodásának erőforrásai, Tácsi Erika (Temesvár): A temesvári Bartók Béla Líceum, a 20. század teremtménye, Krestyán Ilona (Temesvár): Az iparosképzés helyzete Temesváron a 20. század elején, Pásztai Ottó (Nagyvárad): A nagyváradi vegyipar története, Jancsó Árpád (Temesvár): A Béga hajózó csatorna csegéző műve, Bessenyei István (Segesvár): Az önpusztító fegyver. Az előadásokat közgyűlés követte. Szept. 7-én, vasárnap szakmai kiránduláson vettek részt a megjelentek, magyarországi Árpád-kori templomokat látogattak meg. A PBMEB idei évkönyve a Partiumi Füzetek sorozat 23. tagja, Dukrét Géza szerkesztésében. A több mint 400 oldal első fele a civil szervezet történetét, eseménykrónikáját, adatbázisát tartalmazza, a másik fele pedig 21 honismereti, helytörténeti tanulmányt a bizottság tagjainak tollából, igen változatos tematikával. A kiadvány a Bihar Megyei Tanács támogatásával jelent meg A műemlékvédelem fölöttébb szükséges voltáról címmel. /D. G.: Felmutatás, értékmentés, öntudatápolás. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), szept. 16./2003. szeptember 19.Fényes Elek-díjjal tüntette ki post mortem, a tavaly elhunyt Benedek Zoltán nagykárolyi tanárt, tudománynépszerűsítő írót a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság. A szóban forgó szervezet szept. 5. és 7. között Hegyközkovácsiban szervezte meg IX. Partiumi Honismereti Konferenciáját, amelyen egyúttal a szervezet megalakulásának 10. évfordulóját is megünnepelték. Ennek keretében került sor a Fényes Elek-díjak kiosztására. Az idei kitüntetettek: Lakóné Hegyi Éva (Zilah), Dukrét Géza (Nagyvárad) és Benedek Zoltán (Nagykároly). /(boros): Benedek Zoltán post mortem Fényes Elek-díjas. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), szept. 19./2004. szeptember 11.Tizedik alkalommal rendezik meg a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság szervezésében a Honismereti Konferenciát. A szept. 10-i megnyitót követően kiosztották az idei Fényes Elek–díjakat. Az oklevelet és az emlékplakettet a következő személyek kapták meg 2004–ben: Bara István (Szatmárnémeti), Péter I. Zoltán (Nagyvárad) és Csanádi János (Arad). Az ez évi konferencia központi témái: "A Bocskai–szabadságharc 400 éves évfordulója", "A Rákóczi–szabadságharc 300 éves évfordulója", "Jókai Mór a Partiumban". /Fodor István: Sárközújlak: X. Partiumi Honismereti Konferencia. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), szept. 11./2004. szeptember 13.Jubileumi történelmi–, néprajzi– és műemlékvédelmi tanácskozást tartott Sárközújlakon a hét végén a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság /PBMEB/. A tizedik alkalommal megrendezett honismereti konferencián népes szakembergárda vett részt a Kárpát–medence magyarlakta vidékeiről. Dukrét Géza, a PBMEB elnöke köszöntötte a megjelenteket. Bara István, a PBMEB alelnöke, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke rámutatott: a konferenciák lényege az, hogy a múlt örökségét legalább olyan állapotban tudja a ma embere továbbadni az utókornak, mint ahogyan annak idején őseitől megkapta. A PBMEB minden évben kiosztja a tudományos tevékenységért, szervezőmunkáért járó Fényes Elek–díjakat. Idén Bara István részesült az oklevélből és emlékplakettből álló kitüntetésben, a nagyváradi Péter I. Zoltán és a kőröskisjenői Csanádi János mellett. Bara István nevéhez fűződik a mikolai Gellért Sándor–, illetve az egri Csűry Bálint–emléktábla elkészítése. Tevékenységi köre: egyházi műemlékek, udvarházak, kastélyok építéstörténete és azok új célra való hasznosítása. Anzik Albert helytörténész Sárközújlak múltjáról tartott ismertetőt és bemutatta az általa írt monográfiát. A két nap alatt összesen 25 helytörténeti, történelmi, műemlékvédelmi előadás hangzott el. /Fodor István: X. Partiumi Honismereti Konferencia Sárközújlakon. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), szept. 13./2005. május 10.Megjelent Dukrét Géza, az Erdélyi Kárpátok Egyesület elnöke Emléktáblák, emlékművek Bihar megyében /Partiumi Füzetek 35. kötete, Nagyvárad/ című munkája. A Partiumi Műemlékvédő Bizottság 2000-ben kezdte el a megye műemlékeinek felmérését. Ennek eredményeként a kötet Bihar megye 52 helységéből 258 emlékhelyet mutat be. Nagyváradon 33 emléktábla van. Legutóbb a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán létesítettek emlékpanteont. Itt Fényes Eleknek, a magyar statisztika atyjának és a kommunizmus áldozatainak táblája áll. Néhány adalék a könyvből: Hegyközcsatárban emléktábla idézi föl Csokonai Vitéz Mihály legációját. Bihardiószegen Kossuth-szobor áll, valamint az álmosd-diószegi csata emléktáblája és emléksziklája. Bihar községben van Gáspár Sándor honvédtiszt emlékhelye. Belényes városban három kopjafa áll a Belényesi-medence mártírainak tiszteletére. Albison turulmadaras emlékmű és Irinyi József-emléktábla áll. Nagyszalontán 27 emlékhely várja a látogatókat. /F. T.: A könyv ünnepe. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), máj. 10./2005. szeptember 10.Zsombolyán megkezdte munkálatait a XI. Honismereti Konferencia. A szervező egyesület, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság nevében Dukrét Géza elnök nyitotta meg a rendezvényt. A konferencia ünnepélyes megnyitóján osztották ki a Fényes Elek-díjakat, amellyel olyan tagokat jutalmaznak, akik műemlékvédelemben, honismereti nevelésben példamutató munkát végeztek. Idén Kupán Árpád (Nagyvárad), Ujj János (Arad) és Kordics Imre (Nagyvárad) helytörténeti kutatásaival érdemelte ki a kitüntetést. Első alkalommal történt, hogy egyesületen kívüli tagot is jutalmaztak Fényes Elek-díjjal: Balázsi József érsemlyéni polgármestert, a műemlék-állítás és honismereti nevelés terén szerzett érdemeiért. Továbbá díszoklevéllel jutalmazták Halász Pétert, a magyarországi Honismereti Szövetség elnökét, és a területi egyesületvezetőket. Két napon át több mint 20 kutató – Szatmárnémetitől Zsombolyáig – számol be helytörténeti kutatásainak eredményeiről, és öt, idén megjelent könyvet mutatnak be a hallgatóságnak. /(Sz. I.): Zajlik a honismereti tanácskozás. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 10./2006. szeptember 4.A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság a hét végén Szilágycsehben megtartott konferenciáján a helytörténeti munkában, a honismereti nevelésben elért kimagasló eredményeiért a Fényes Elek-díjat és a vele járó díszoklevelet adományozta Puskel Péternek, a lap munkatársának. /Fényes Elek-díj Puskel Péternek. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 4./2006. szeptember 5.Szeptember 1–3-a között tartották a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság (PBMEB) idei, XII. honismereti konferenciáját Szilágycsehen, a fél évezredet meghaladó korú református templomban. A bizottság által évente adományozott Fényes Elek-díjat minden évben három PBMEB-tag kaphatja csak meg, valamint egy olyan külső személyiség, aki kimagasló tevékenységével a bizottság alapszabályába foglaltak terén azt kiérdemli. Idén a PBMEB tagjai közül Puskel Péter Aradról, Borbély Gábor Nagyváradról és Kiss Kálmán Túrterebesről kapták meg az oklevelet, valamint a Fényes Elek-bronzplakettet. Az idei külső személyiség Vasas János volt Révről, akit kitüntetettek. Vasas János a révi EKE osztály elnöke, a 2004-ben elhunyt Juhász Viktor áldásos munkájának folytatója. A konferencián értékes előadások hangzottak el a 20. század öröksége: 1956 emlékezete, a jubileumi Rákóczi évek, Bocskai István halálának 400. évfordulója, partiumi és bánsági műemlékek és védelmük témakörökben. Kaphatók voltak az évente 8–10 új kötettel gyarapodó Partiumi Füzetek utolsó számai. Figyelemre méltó, a sorozat 40. számát viselő, Dukrét Géza: A bihari turizmus története című kötete. A konferencia harmadik napjának programja szakmai kirándulás volt. A résztvevők Jakab Rita, a szilágycsehi református templom restaurálási munkálatainak vezetője szakszerű vezetésével, nagybányai műemlékeket látogattak meg. A közgyűlést a szilágycsehi millecentenáriumi kopjafa és az 1848-as szabadságharcos, volt szilágycsehi lelkész, Fábián Dániel emléktáblájának koszorúzása követte. Az évi közgyűlés zárónyilatkozataként egy ajánlás fogalmaztak meg, mely hangsúlyt fektet az iskolában és a szószékről elhangzottak fontosságára, a pusztuló kulturális örökség védelmére. /Tóthpál Tamás: XII. Partiumi Honismereti Konferencia. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 5./2007. szeptember 3.Az 1993-ban alakult Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság ma már talán az ország legszámottevőbb olyan magyar civil szervezete, amelynek célja az épített örökség megőrzése és a cselekvő honismeret erősítése. A társaságnak Partium néven saját időszakos kiadványa van, a népszerű Partiumi Füzetek-sorozatban pedig közel félszáz tanulmány látott napvilágot. A Kárpát-medencében szinte nincsen olyan rangos kulturális esemény, évforduló, szobor- vagy emléktábla-avatás, ahol a társaság ne képviseltetné magát. Az évente más helyen megrendezett szakmai konferenciákon pedig rendszerint jelen vannak az anyaországi honismereti és örökségvédelmi társaságok és más civilszervezetek, szakkiadványok képviselői. Az idén Szatmárnémetiben, a Szent Alajos Konviktusban megtartott 13. konferencia újdonsága az volt, hogy a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottságból jogi bejegyzéssel tavasszal Társasággá átalakult civilszervezet decemberben megkapta a Kós Károly-díjat. Ugyanakkor évente a társaság által alapított Fényes Elek-díjjal honorálják az örökségvédelemben kimagasló teljesítményt nyújtó tagok munkáját. Tavaly óta a díjátadást kiterjesztették az önkormányzatokban felelős tisztséget betöltő személyekre is. A konferencia idei négy díjazottja között volt még Dánielisz Endre nagyszalontai kutató, aki pályája elején több évig tanított Aradon és ma is erős érzelmi szálak fűzik e városhoz. Az idei konferencia előadói négy témakörrel foglalkoztak: II. Rákóczi Ferenc Erdélyben, Pusztuló műemlékeink, Településeink arculata, illetve A 20. század öröksége. A háromnapos konferencia több mint félszáz résztvevője szeptember 2-án, vasárnap szakmai kiránduláson kereste fel Szatmár megye műemlékeit. /Puskel Péter: Honismereti konferencia Szatmárban. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 3./2007. szeptember 8.Idén Szatmárnémetiben tartották a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) XIII. honismereti konferenciáját. Dukrét Géza PBMET-elnök, a rendezvény főszervezője köszöntötte a jelenlévőket, majd Schönberger Jenő püspök tartott ökumenikus istentiszteletet. Beszédet mondott Muzsnai Árpád, az EMKE alelnöke. Dr. Gaal György, a kolozsvári székhelyű Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság nevében szólt a társasághoz. Az általuk képviselt szervezetek vagy intézmények üdvözletét tolmácsolták a magyarországiak, köztük Halász Péter, a Honismereti Szövetség elnöke A bizottság évente három Fényes Elek-díjat ad át. Idén a PBMET tagjai közül Dánielisz Endre Nagyszalontáról, dr. Józsa Piroska Nagyváradról és Kovács Rozália Érmihályfalváról kapta meg az oklevelet, valamint a Fényes Elek-bronzplakettet. Az idei, tagságon kívüli kitüntetett pedig Bognár Levente aradi alpolgármester lett, aki sokat tett az aradi Szabadság-szobor újraállításáért, most az aradi Szentháromság szobor újraállításán fáradozik. Előadások hangzottak el a 20. század öröksége, a jubileumi Rákóczi évek, a pusztuló műemlékek és védelmük témakörökben. Kolozsvári előadóként Starmüller Géza művészettörténész, valamint Tóthpál Tamás (EKE-Kolozsvár) voltak jelen. Előbbi Szatmár váráról tartott előadást, az utóbbi pedig a száz éve elhunyt Hegyesi Mártonról emlékezett meg. A méltatlanul elfelejtett történész az 1848-as események kutatója, egyben a bihari turizmus egyik atyja, akinek augusztus 30-án állított emléktáblát a PBMET Nagyváradon. A teremben kapható volt az évente számos új kötettel gyarapodó Partiumi Füzetek utolsó, Thurzó Sándor összeállításában megjelent, Bartók Nagyváradon a helyi sajtó tükrében című, 46-os száma. A kétnapos előadássorozatot a társaság közgyűlése zárta. Az elnöki beszámolóban elhangzott, hogy magyarországi Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium 2006 végén Kós Károly-díjat adományozott PBMET-nek, a településvédelem és településszépítés területén végzett kimagasló tevékenységéért. A konferencia harmadik napján szakmai kirándulás következett, Bara István területi elnök vezetésével. /Tóthpál Tamás: XIII. Partiumi Honismereti Konferencia. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 8./2007. október 31.A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2007. augusztus 31– szeptember 2. között tartotta XIII. Partiumi Honismereti Konferenciáját Szatmárnémetiben. A konferencia központi témái: II. Rákóczi Ferenc Erdélyben, Pusztuló műemlékeink, Településeink arculata, A 20. század öröksége. Dukrét Géza, a PBMET elnöke köszöntötte a részvevőket. A Fényes Elek-díjat az idén a következők kapták meg: Dánielisz Endre Nagyszalontáról, Jósa Piroska Nagyváradról, Kovács Rozália Érmihályfalváról. A különdíjat Bognár Levente, Arad alpolgármestere kapta, példamutató hagyományőrző és hagyományteremtő tevékenységéért. A konferencia hagyományosan a helytörténeti előadásokkal kezdődött: Mandula Tibor Szatmárnémeti, a Szamos-parti város történetét ismertette, Kónya László főinspektor helyettes Bethlen Gábor és Szatmár megye kapcsolatait boncolgatta a levelezések, feljegyzések alapján, Bura László Szatmárnémeti felsőoktatásáról értekezett. Fazekas Lóránd, szatmári tanár elmesélte, hogyan mentett meg egy pusztulóban levő Petőfi-szobrot, amelyet ebben a teremben állítottak fel. Sípos Miklós esperes ismertette a Németi Református Egyházközség történetét, gyülekezeti életét. Másnap a műemlékvédelemé volt a szó: Starmüller Géza (Kolozsvár) Szatmár várát, Ujj János (Arad) az aradi főtér kialakulásának történetét, Péter I. Zoltán (Nagyvárad) Nagyvárad központjának kialakulását, Jancsó Árpád (Temesvár) a temesvári nagyállomás történetét, Nagy Mária (Nagyvárad) Várad-ősi római katolikus templomát ismertette. Ezután évfordulós személyiségekről volt szó. Dukrét Géza (Nagyvárad): A honismeret atyja, Fényes Elek születésének 200. évfordulója, Tóthpál Tamás (Kolozsvár): Száz éve halt meg Hegyesi Márton, az 1848–49-es szabadságharc kutatója, Bara István (Szatmárnémeti): 130 éve született Kelemen Lajos, Erdély nagy levéltárosa, Csanádi János (Kisjenő): Dr. Balogh Ernő geológus, barlangkutató, természetfotós (1882–1969), Pávai Gyula (Arad): Egy aradi tanító a két világháború között, Bokor Irén (Érmihályfalva): „Megtettem mindent, amit megtehettem”. Száz éve született Dsida Jenő. Antal Béla (Nagyvárad) Biharpüspöki névörökségének alakulásáról értekezett, Krestyán Ilona (Temesvár) emléktöredékeket ismertetett a zsilvásári internálótábor foglyairól, Szendrő Dénes (Isaszeg) Isaszeg emlékműveit mutatta be, majd Széphegyi László (Hódmezővásárhely) a Kárpát-medence szélmalmairól vetített képeket. A konferencia közgyűléssel végződött. /Dukrét Géza: XIII. Partiumi Honismereti Konferencia. = Művelődés (Kolozsvár), 2007. október/2008. szeptember 8.A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 14. honismereti konferenciája zajlott a hétvégén, szeptember 5-7-e között Érsemjénben. Vendégük volt a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány. Házigazda a Kazinczy Ferenc Művelődési Központ, valamint a helyi önkormányzat volt. A rendezvény témái: A reneszánsz éve, Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékei, Pusztuló műemlékeink, valamint A 20. század öröksége. Dukrét Géza, a PBMET alapítója és elnöke köszöntötte a vendégeket, meghívottakat. Sor került a Fényes Elek-díjak átnyújtására is. Az idén Antal Béla (Biharpüspöki), Pásztai Ottó (Nagyvárad), Jancsó Árpád (Temesvár) munkásságát tüntették ki. Nem a társaság tagjaként kapta meg a PBMET díját Kovács Zoltán érmihályfalvi polgármester, elismerve szobor- és emlékműállító törekvéseit. A rendezvény keretén belül került sor Érmihályfalván a Kuthy Lajos-emléktábla felavatására. Az emléktábla állítását a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány támogatta, és ennek elnöke, Révász Gizella, illetve Dukrét Géza leplezték le. /Sütő Éva: Honismereti konferencia Érsemjénben, Kuthy-emléktábla Mihályfalván. = Reggeli Újság (Nagyvárad), szept. 8./2008. október 31.A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság szeptember 5–7 között Érsemjénben, a Kazinczy Művelődési Házban tartotta honismereti konferenciáját. A Társaság 15 éves évfordulója alkalmából Dukrét Géza elnök beszámolt az egyesület sokoldalú tevékenységéről, eredményeiről. A tizenöt év alatt 14 konferenciát, ugyanannyi honismereti találkozót, 13 honismereti tábort, számos megemlékezést szerveztek, kiadtak 55 kötetet a Partiumi füzetek könyvsorozatában és hetet a sorozaton kívül, felavattak 19 emléktáblát. Ezt követően átadták az idei kitüntetéseket. Fényes Elek-díjban részesült Pásztai Ottó (Nagyvárad), Antal Béla (Biharpüspöki), Jancsó Árpád (Temesvár), a különdíjat Kovács Zoltán, Érmihályfalva polgármestere kapta. Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke Szent István-emlékplakettet, Balázsi József polgármester és Ciorba Teréz érsemjéni tanárnő emléklapot kapott. A XIV. Konferencia fő témái a következők voltak: A reneszánsz éve, Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc emlékei, Pusztuló műemlékeink, A 20. század öröksége. Az előadások sora hagyományosan, a konferenciának helyt adó Érsemjén megismerésével kezdődött. Több előadás hangzott el. Kiss Endre József (Sárospatak) az Érmellékről beszélt, ahogyan Kazinczy Ferenc emlékezetében élt, Vekov Károly (Kolozsvár) az értelmiség sorsát mutatta be, Oláh Miklós életpályáján keresztül, Csorba Csaba (Budapest) az Értelmiségiek nemesítése a Partiumban a 16–19. században című értekezést tartotta. Wanek Ferenc (Kolozsvár) egy elfelejtett középkori erődről, Mezősomlyóról beszélt, Starmüller Géza (Kolozsvár) a zilahi Wesselényi-szoborkompozíciót mutatta be és annak alkotóját, Fadrusz Jánost. A könyvbemutatón Jancsó Árpád (Temesvár) ismertette legújabb kötetét A Béga, a Bánság elkényeztetett folyója. Erdei János (Szilágysomlyó) vetített képeken keresztül mutatta be az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékeit a Beretytyó- és a Kraszna-menti településeken. Másnap Pekár István (Budapest) az Érmellék, a Berettyó-mente és a Hegyköz örökségét mutatta be, televíziós szemmel. Ujj János (Arad) az egykori törökkori várról tartott előadást, Vajda János (Borosjenő) két 1848–49-es vértanú életútját követte, akik Borosjenőhöz kötődtek. Jancsó Árpád (Temesvár) a Béga-csatorna történetéről, Tácsi Erika (Temesvár) Újszentes telepes falu történetéről, Kordics Imre (Nagyvárad) Nagyvárad 1940– 1944 közötti magyar utcaneveiről tartott előadást. Dánielisz Endre (Nagyszalonta) Nagyszalonta történelméről értekezett az 1944– 1948 közötti időszak bizonytalan éveiről. Nagy Aranka (Nagyvárad) az 1848–1849-es szabadságharc híres orvosairól beszélt, Fazekas Lóránd (Szatmárnémeti) egy háborús katonasors emlékezetére épült kis emlékművet mutatta be. Krestyán Ilona (Temesvár) Kulcsár Sándor író életpályáját ismertette. Ezután Szabó Zsolt (Kolozsvár) a 60 éves Művelődés című folyóirat történetéről és szerepéről beszélt. Megtartották a közgyűlést. /Dukrét Géza: A XIV. Partiumi Honismereti Konferencia: Művelődés (Kolozsvár), október/2009. szeptember 12.A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság szeptember 4–6. között a Szatmár megyei Hadadon, a Dégenfeld-kastélyban tartotta honismereti konferenciáját. Dukrét Géza, a PBMET elnöke köszöntötte a megjelenteket. A XV. Partiumi Honismereti Konferencia alkalmából Dukrét Géza ismertette az eddigi konferenciák témáit és az itt átadott Fényes Elek-díjak tulajdonosait. Ezt követően adták át az idei kitüntetéseket. Fényes Elek-díjban részesült Szabó István (Ottomány), Erdei János (Szilágysomlyó), Hitter Ferenc (Felsőbánya) és Vajda Sándor (Borosjenő). A helytörténeti kutatásban, a honismereti nevelésben, az egyesületi munkában végzett példamutató tevékenységéért díszoklevelet kapott Bara István (Szatmárnémeti), Fazekas Lóránd (Szatmárnémeti), Jakab Rita (Nagybánya), Kupán Árpád (Nagyvárad), Jancsó Árpád (Temesvár), Ujj János (Arad), Wanek Ferenc (Kolozsvár), Kovács Rozália (Érmihályfalva), Nagyváradról Mihálka Magdolna, Pásztai Ottó, Gőnyey Éva, Bordás István. A XV. Konferencia fő témái a következők voltak: Ipartörténeti műemlékek, Pusztuló műemlékeink, A 20. század öröksége. Az előadások sora hagyományosan a konferenciának helyet adó Hadad megismerésével kezdődött. Az előadók között Dukrét Géza vetített képek segítségével mutatta be Bihar megye pusztuló műemlékeit, Kiss Zoltán (Kraszna) Adalékok a református felekezeti oktatás 1945–1948 közötti történetéhez című tanulmányában a szilágysági tanítósorsokat ismertette. Harangozó Imre (Újkígyós) ortodox templomok középkori freskóit mutatta be, amelyek szent királyainkat ábrázolják, Starmüller Géza (Kolozsvár) Kővár és vidékének történelemformáló szerepét ismertette, Jancsó Árpád (Temesvár) a százéves temesvári vízi erőműről mint ipari műemlékről tartott érdekes előadást. Dukrét Géza ismertette Kiss Kálmán Túrterebes iskola- és egyháztörténete című kötetét, amely a Partiumi füzetek 59. kötete. Kupán Árpád a Dobrai Református Egyházközség életét ismertette. Az előadók között volt Horber Pál (Nagyvárad), aki Balogh Ernő professzorról és a mézgedi Czárán Gyula-cseppkőbarlangról értekezett, Krestyán Ilona (Temesvár), aki Temesvár társadalmi és kulturális helyzetképét ecsetelte a két világháború között, Antal Béla (Nagyvárad) ismertette Biharpüspöki névkataszterét a 13. századtól kezdve. A harmadik nap szakmai kirándulással folytatódott. A konferenciát támogatói között volt a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány és a Dégenfeld Alapítvány is. /A XVI. Partiumi Honismereti Konferenciáról. = Reggeli Újság (Nagyvárad), szept. 12./2010. április 6.Tartalmas konferenciát szervezett a PBMETA Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) szombaton a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tartotta meg hagyományos tavaszi konferenciáját. Érdekes előadások hangzottak el, szó esett a társaság idei programjairól, valamint a Fényes Elek-díjak odaítéléséről is döntöttek az egybegyűltek. A közel negyven jelenlévőt Dukrét Géza, a társaság elnöke köszöntötte. Ezután Kordics Imre tartotta meg A tordai csata című előadását. Mihálka Nándor a Szalárd melletti Adorján-várnál végzett feltárásokról tartott beszámolót. A várat 1240–1250 között építették fel. A tornya nem Árpád-kori, hanem későreneszánszbeli. A feltáráskor faragott köveket találtak és kályhacsempéket. Az előbbi alapján és a történelmi forrásokból az derül ki, hogy volt egy románkori épületegyüttes, amit a 15. század elején gótikus stílus szerint átépítettek, az cserépdarabokból pedig arra lehet következtetni, hogy volt egy reneszánsz, későreneszánszbeli átépítés. Az érdekes előadás után Kovács Rozália beszélt Bernáth Józsefről, a szabadságharc egyik személyiségéről, aki éppen 150 éve halt meg. Asbóth Oszkár repülőmérnökről, a helikopter ötven éve lehunyt feltalálójáról Puskel Péter tartott előadást. Asbóth az Arad megyei Pankotán született az Osztrák-Magyar Monarchiában. Az első helikopter című könyvében írt részletesen az általa végzett kísérletekről. Kétséges mind a mai napig, hogy ő találta-e fel a helikoptert, viszont az bizonyos, hogy kísérleteivel hozzájárult annak későbbi, a mai értelemben vett helikopter megépítéséhez. A szalontai Rozványok családfájáról, illetve Arany Jánosékkal való kapcsolatukról Dánielisz Endre beszélt részletesen. A programban meghirdetett Értarcsai katonaszökevény című értekezés az előadó, Bessenyei István távolmaradása miatt elmaradt. Az előadások utáni közgyűlésen egyperces néma csenddel emlékeztek a 61 éves korában elhunyt tagtársukra, Borbély Gáborra. A pénzügyi beszámolót követően Velcsov Margit szólalt fel, akinek kezdeményezésére pár évvel ezelőtt Nagycsanádon felavatták Révai Miklós nyelvész emléktábláját. A PBMET programismertetője után a Fényes Elek-díjak odaítéléséről döntöttek. Úgy határoztak, hogy Starmüller Géza, Tácsi Erika, Mihálka Magdolna és Gellért Gyula kapja meg az elismerést. A tartalmas konferencia baráti beszélgetéssel zárult. Ladányi Norbert Reggeli Újság (Nagyvárad) 2010. július 18.Fényes Elekre emlékeztek CsokalyonBihar megye – Csokalyon nyolc éve rendeznek falunapokat, melyeket mindig Fényes Elek születésének évfordulójához (július 7.) közeli idődontra időzítenek. A falunapok méltó keretet biztosítanak a megemlékezésnek, de ugyanakkor nagyszerű alkalmak arra is, hogy az elszármazottak hazalátogassanak, ha rövid időre is, de együtt legyen a család, találkozhassanak a régi ismerősök, barátok. Idén július 17–18-án zajlottak a Csokalyi Falunapok rendezvényei. Szombaton a településen nagy népszerűségnek örvendő kispályás labdarúgók „uralták a pályát”, akik egy, már hagyományosnak tekinthető labdarúgótornán mérték össze ügyességüket, tudásukat, kitartásukat. Az idén a benevezett 11 csapat közül a csokalyi Interstecs bizonyult a legjobbnak. A kora délutáni órákban a helyi görög katolikus templomban a Szent Pál közösség által elődott evangélikus koncertet hallgathatták az érdeklődők. Éjfél körül érkezett meg az est sztárcsapata: az Insect együttes jó hangulattal, humorral, bohóckodással minden jelenlévőt ellátott. Megemlékezés A vasárnap délelőtti órákban a csokalyiak Fényes Elekre emlékeztek. Még meg sem kondult az ünnepi istentiszteletre hívó harang, de már ünneplőbe öltözött sokaság töltötte meg a falu utcáit, vonultak Isten háza felé. Mátyás Árpád lelkipásztor igehirdetésén acsokalyigyülekezet tagjain kívül számos vendég, meghívott személyiség, a penészleki gyülekezet vezetője és tagjai is részt vettek. A megemlékezés a Fényes Elek szülőházának helyén kialakított emlékparkban, a nagy statisztikus szobránál folytatódott, ahol elsőként Béres Csaba polgármester szólt az ünneplőkhöz. Beszédében méltatta aközgazdasági statisztika megteremtőjének, a Magyar Tudományos Akadémia tagjának alakját, akit joggal sorolunk a nagy magyar halhatatlanok táborába. Fényes Elek munkásságából, életpályájából az elhivatottságot, a kitartást, a meg nem alkuvást, az eltökéltséget emelte ki és állította példaként a csokalyiak elé. „Bölcsességkeresés” Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke felszólalásában így vallott. „Én azon szerencsés emberek közé tartozom, akik hasznát veszik Fényes Elek munkásságának. Visszatekinteni és megtudni a települések minden szempontbeli összetételét nagy segítségünkre van a mában is.” „…Az akkori idők nagyjai minden civil szféra mozgalmi rendszerében jelen voltak. Vajon ha ma még többet kellene dolgoznunk magyarságunkért – hajlandók lennénk-e?” – tette fel az elgondolkodtató kérdést Szabó Ödön. Szabó Mihály kolozsvári református lelkész, szociológus Fényes Elek munkásságának fontosságáról szólt az egybegyűlteknek, kiemelve a statisztika fontosságát napjainkban is. „A jövő felé tekintsünk, a lehetőségeket keressük – Fényes Elek szelleme példaképként velünk van!” Erdődi Endre görög katolikus tisztelendő Fényes Elek bölcsességben való járását emelte példaként a jelenlévők felé. „A bölcsességkeresés és az abban való járás úgy legyen meg a mi életünkben is, mint ahogy az jelen volt Fényes Elek életében” – mondta. Koszorúzás A megemlékezést Csomaközi Dájánka, Pécsi Erika, Egri Anett, Colman György, Selmeczi Róbert és Csatári Viktor szavalatai, valamint a Székelyhídi Férfikórus nemzeti érzelmű dalokból összeállított csokra tette még ünnepélyesebbé. Az ünnepség a kegyelet koszorúinak elhelyezésével zárult. Koszorúztak: Béres Csaba polgármester és Csuka József alpolgármester, Szabó Ödön, Bradács Alíz és Kiss Sándor Elek a Bihar megyei RMDSZ nevében, a székelyhídi RMDSZ nevében, Székelyhíd Helyi Tanácsa nevében, a csokalyi Fényes Elek Általános Iskola diákjai és a csokalyi RMDSZ képviselői, a Pro Csokaly Egyesület vezetősége. Fényes Elek mellszobránál kegyelettel emlékeztek leszármazottai is. erdon.ro 2010. szeptember 1.XVI. Partiumi Honismereti Konferencia NagyváradonBihar megye – A hét végén kerül sor Nagyváradon a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság szervezésében a XVI.Partiumi Honismereti Konferenciára a Partiumi Keresztény Egyetemen. Központi téma: műemlékeink védelme; helytörténet; a 20. század öröksége. A részletes program a következő: Péntek 10 óráig: a vendégek fogadása, regisztráció; 10 óra – megnyitó, a résztvevőket köszönti: Csűry István református püspök és Fodor József vikárius (ökumenikus áhitat), Dukrét Géza, a PBMET elnöke, dr. János Szatmári Szabolcs, a PKE rektora, Biró Rozália, Nagyvárad alpolgármestere, Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke, Pető Csilla, parlamenti képviselő, Tempfli József püspök, Mezős Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal részéről, dr. Csorba Csaba, a Kazinczy Ferenc Társaság alelnöke, Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke; 10.40 – a Fényes Elek-díjak átadása; 11.30 – szünet; 11.45 – plenáris ülés, elnök Dukrét Géza; 11.45 – Várad őstörténete, ásatások (Lakatos Attila történész, Nagyvárad); 12 – Várad története (Dukrét Géza, Nagyvárad); 12.25 – Nagyvárad a 19–20. században (dr. Fleisz János történész, Nagyvárad); 12.50 – Barokk egyházművészet Nagyváradon (Jakobovits Miklós, Nagyvárad); 13.2o – ebédszünet; 15 – a plenáris ülés folytatása, elnök Ujj János (Arad), 15 – A váradi vár északi kazamatának régészeti kutatása (Mihálka Nándor, Nagyvárad); 15.20 – Egy intézmény, valamint megálmodója és létrehozója (Tácsi Erika, Temesvár);15.40 – Arad megyei iskolák névadói (Matekovits Mihály, Arad); 16 – Bocskai István közterületi szobrai (dr. Berek Lajos, Budapest); 16.20 – Bocskai-emlékhelyek (Cs. Nagy Zoltán, Hajdúszoboszló); kiállítás: Bocskai István – dokumentumok, megnyitja Meleg Vilmos és Kupán Árpád; 16.40 – kérdések, hozzászólások; 17 – várlátogatás, ismerteti Jakabffy László építészmérnök; 18 – városnézés, idegenvezető Dukrét Géza, Péter I. Zoltán; 20 – vacsora; 21 – F. Márton Erzsébet színművész műsora. Szombat, elnök dr. Jancsó Árpád (Temesvár), 9 óra – Sátoraljaújhely kapcsolata a Partiummal a 19–20. században (dr. Csorba Csaba, Szolnok); 9.20 – A legnagyobb magyar bihari napjai (Kupán Árpád, Nagyvárad); 9,40 – Nagyvárad Nadányi Zoltán költészetében (Bakó Endre, Debrecen); 10 – kérdések, hozzászólások; 10.10 – A szabadságharc zárófejezetének színhelye és háziasszonya (dr. Vajda Sándor, Borosjenő); 10.30 – Nyolcvan éve némult el az Érmellék pacsirtája (Ciorba Teréz, Érsemjén); 10.55 – kérdések, hozzászólások; 11.05 – Látogatás a barokk palotában és a Bazilikában, bemutatja Mons. Fodor József vikárius; 13 – ebédszünet; 14,30 – elnök Kupán Árpád (Nagyvárad); 14.30 – Felsőbánya Kálváriája (Hitter Ferenc, Felsőbánya); 14.50 – Nagyvárad elpusztult és megmentett egyházi műemlékei (Pásztai Ottó, Nagyvárad); 15.10 – Tündérhárfa ég és Föld között. A temesvár-gyárvárosi zsinagóga(Jancsó Árpád, Temesvár); 15.30 – Az épített örökség és a honismeret (Debreczeni-Droppán Béla, Budapest); 15.50 – kérdések, hozzászólások; 16– szünet; 16.20 – elnök Erdei János (Szilágysomlyó); 16.20 – Nagyszalonta, a Partium egyetlen hajdúvárosa (Dánielisz Endre, Nagyszalonta); 16.40 – A Püspökfürdő és a Félixfürdő a 20. század elején (dr. Jósa Piroska, Nagyvárad); 17 – A buziásfürdői ásványvíz-hasznosítás története (Vallasek István, Marosvásárhely); 17.20 – A resicabányai vízmű és a Grebla vízerőmű regényes története (Makai Zoltán, Nagyvárad); 17.40 – Az isaszegi református gyülekezet alapítása és szolgálata (Szendrő Dénes, Isaszeg); 18.00 – közgyűlés; 19.30 – vacsora; 20,30 – orgonahangverseny. Vasárnap: szakmai kirándulás a Belényesi medencébe, idegenvezető Dánielisz Endre és Dukrét Géza. 8 óra – Nagyvárad–Belényes; 9.10 – Belényes: református templom, római katolikus templom; 10.10 – Belényes–Magyarremete; 10.20 – Magyarremete: 13. századi református templom; 11 – Magyarremete–Köröstárkány; 11.25 – Köröstárkány: református templom, hősök emlékműve; 12.25 – Belényes–Tenke; 13.25 – Tenke: református templom, természetrajzi múzeum; 14.25 – Tenke–Nagyszalonta;14.55 – ebéd Nagyszalontán; 16 – Nagyszalonta: református templom, Arany-múzeum; 18.30 – Nagyszalonta–Nagyvárad. A rendezvény támogatói: Bihar Megyei Tanács, RMDSZ Bihar megyei szervezete, Partiumi Keresztény Egyetem, Határon Túli Emlékhelyekért Alapítvány, Nagyvárad Polgármesteri Hivatala, Királyhágómelléki Református Egyházkerület. erdon.ro 2010. szeptember 6.A műemlékvédelem sürgőssége és esélyeiSzeptember 3-a és 5-e között rendezte meg a XVI. Honismereti Konferenciát Nagyváradon a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET). A konferencia központi témája a műemlékek védelme volt, tekintve, hogy Erdély műemlékekben rendkívül gazdag, a téma igen aktuális. Ennek ellenére a műemlékvédők nevelése is és a munka anyagi támogatása is kismértékű. Dukrét Géza, a házigazda PBMET elnöke helybéli vár múltjáról tartott előadást, Várad története címmel, Fleisz János egyetemi tanár dolgozatát felesége, Fleisz Judit olvasta fel, melyben Nagyvárad fontosságának alakulásáról értekezett, hogyan veszítette el a város folyamatosan referenciaszerepét. Lakatos-Balla Attila régész lelőhelyekről tartott előadást, valamint azon jelentős személyiségekről, akik őstörténeti kutatást indítottak el Nagyváradon. A rendezvény fontos momentumaként kiosztották a Fényes Elek-díjat amelyet, azon személyiségek kapnak akik helytörténeti munkájukkal, örökségvédelmi tevékenységükkel, valamint a honismeret területén kifejtett építő munkásságukkal jelentőset alkottak. Elismerésben részesült Tácsi Erika német– magyar szakos tanárnő, Mihálka Magdolna zenetanárnő, korrektor, Gellért Gyula lelkipásztor és Starmüller Géza műépítész, amatőr festő. Totka László. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. június 7.Varga E. Árpád, a nagy tudós emlékéreIdõnként tudomásul kell vennünk, hogy a tudósnak, aki nem fényözönben, tévékamerák, netán nagyszámú közönség elõtt, hanem szobája magányában vagy könyvtárban, oklevéltárban, csendben, hangyaszorgalommal dolgozik, a halála is csendes. Ez történt Varga E. Árpáddal is. Bár naponta figyelem a rádió, a tévé híradásait, elhunytáról mégis hetekkel késõbb értesültem. 1952. április 11-én született Budapesten. Tanulmányait Szombathelyt végezte, utána 1973-tól könyvtárosként dolgozott. 1971-ben, fõiskolás korában jött elsõ ízben Erdélybe. Ezt követõen látogatásai rendszeressé váltak, melyeket számtalan felvétel kíséretében, naplójában rögzített. Sok barátja volt itt, akiknek mindig hozott valamit, amire éppen szükségük volt: orvosságot, kávét meg egyebet, továbbá akkoriban hozzáférhetetlen, úgymond veszélyes folyóiratot, könyvet. Minden bizonnyal ennek a vonzódásnak köszönhetõ, hogy 1985-ben, amint írta, kedvtelésbõl fogott hozzá a jelenkori Erdély területén végzett népszámlálások nemzetiségi kimutatásainak vizsgálatához. Csak adatokra és térképre volt szüksége az erdélyi magyarság területi elhelyezkedésérõl egy nyugat-európai emberjogi fórum számára. A Magyarságkutató Csoport Erdélyt jól ismerõ munkatársaként elvállalta a feladatot. Ernszt családneve mellé akkor, a román politikai rendõrség figyelmét elterelendõ, másikat is választott: írásait édesanyja családnevével, Varga E. Árpádként kezdte közölni. Már munkája elején megállapította, hogy az elsõ világháború utáni román adatok pontatlanok, hiányosak, a magyarság számát a lehetõ legalacsonyabbra tevõk. Kutatásait a XIX. századi ókirálysági kimutatásokra is kiterjesztette és megállapította, hogy bár 1859-60-ban, az akkori két külön fejedelemségben egyidejûleg végzett népszámlálás Moldva területén a lakosok nemzetiségére is kiterjedt, késõbb, az egyesült fejedelemségek statisztikusai ezt nem vették figyelembe. Az 1899. és 1912. évi népszámláláskor csak a felekezeti hovatartozást és az állampolgárságot kérdezték, a nemzetiség vizsgálatát, a román állam nemzeti egységére és egyöntetûségére hivatkozva, elhárították. Ugyan e megfontolásból szükségtelennek tartották az anyanyelv kimutatását is. Ebbõl egyenesen következett, hogy 1919-ben, a párizsi béketárgyalásokon elõterjesztett román iratok, amennyire lehetett, hasonló módszerrel készültek. A nagy területgyarapodást követõen Románia nem zárkózhatott el a lakosság nemzetiségi megoszlásának számbavétele elõl. De a gyarapodás igazolására, a nemzetiségi statisztikát úgymond harci eszközként, mind a területi követelések, mind a békeszerzõdés utáni helyzet törvényesítésére használta. Ezzel a békeszerzõdés jogtalanságának elhanyagolhatóvá tétele mellett, az új nemzetállam jogtalanságát ellensúlyozó kisebbségvédelmi elõírásokat is igyekezett elhárítani. Az 1919-ben elõterjesztett emlékiratban: 1. a székelyt a magyartól, nyelvi szempontból is, különálló népként tüntették föl. 2. a magyar statisztika szerint felekezetnek tekintett zsidókat, a 142 212 magyar anyanyelvû mellett az 51 092 német (jiddis) anyanyelvût is, levonták a magyarság számából. 3. a rutének és szerbek kivételével, minden görögkeletit és görög katolikust románnak minõsítettek, noha jelentõs részük, 29 039, illetõleg 110 653 magyar volt. 4. ezzel a módszerrel a Románia által követelt 4 854 297 lakosságú területen a magyarok számát 2 012 090-rõl 1 664 986-ra, a németekét 322 383-ról 295 133-ra csökkentették, miközben a más csoportba soroltakét 173 346-ról 365 295-re, a románokét pedig 2 346 478-ról 2 519 215-re növelték. Ezt az eljárást alkalmazták a késõbbiekben is. Így 1919-ben, az erdélyi Kormányzótanács népösszeírásakor. Ekkor a magyarság 1 378 189-es lélekszáma papíron legalább 220 000 magyar anyanyelvût tüntetett el. Ebbõl 120 000-ret izraelita felekezete miatt zsidó nemzetiségûnek soroltak. További 100 000-ret vagy ennél is több magyar anyanyelvût görög katolikus, illetõleg görögkeleti vallása miatt fõleg románnak minõsítettek. Az illetékesek ezzel a módszerrel dolgoztak 1920 decemberében Erdélyben és a kapcsolt területeken, továbbá az 1923. évi népszámlálás helyetti népszámítgatás, az 1927. évi belügyminisztériumi népszámlálás során is. Talán az 1930. évi román népszámlálás adatait tekinthetjük megbízhatóknak. �?s az 1948. évi elsõ népi demokratikus népszámlálás kimutatásait. A továbbiakban a népszámlálást ismét harci eszközként használta a hatalom. Az 1992. és a 2002. évi alkalmával is, amikor a nemzetiségi adatokat a számlálóbiztosoknak ceruzával kellett lejegyezniük. Mily nagyszerû tetszõleges adatok véglegesítésére nyújtott ez lehetõséget! Munkájához egész emberre volt szükség. �?s õ ekként dolgozott. Megállás nélkül. 1987-ben az 1806-os Lipszky-térkép erdélyi szelvényeihez kötetnyi történeti helynévmutatót készített. 1988-ban és 1989-ben, a falurombolással összefüggõen, �?szak-Erdély magyar többségû vidékeinek nemzetiségi viszonyaival foglalkozott. Megírta az erdélyi városok elrománosítását. Kidolgozta azt a tudományos módszert, amely életmûvének alapja, s amelyre hihetetlen mennyiségû adatait építette: a magyar és román népszámlálások anyanyelvi, nemzetiségi és felekezeti adatait a mai közigazgatási beosztásnak megfelelõen, településenként, idõrendben tette közzé, számította ki a mostani Erdély területén. Hatalmas mûvének elsõ, az 1850?1992 közötti erdélyi népszámlálások adatait tartalmazó része, Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Népszámlálási adatok 1850-1992 között, 2001-re, öt nagyszabású kötetben öltött testet. Ezt hatodik kötetként terjedelmes történeti helységnévtár egészít ki. Mindezt a 2002-es népszámlálás adataival kiegészítve, a világhálóra is föltette. Hetedik kötete a Nyárády R. Károly hagyatékából gondosan szerkesztett és megfelelõ jegyzetekkel ellátott Erdély népesedéstörténete, 2003-ban látott napvilágot. Alapjában véve, ez is az õ munkája. A hét, 5000 oldalnyi kötet példátlan, egyedülálló munka eredménye. De mindezzel egyidejûleg több ezer oldalnyi elemzõ-értelmezõ tanulmányt is írt. Ezekbõl jelentõs válogatás a Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetébõl, mely 1998-ban jelent meg. Fáradhatatlan munkája elismeréseként a Központi Statisztikai Hivatal 2002 tavaszán a Fényes Elek Emlékéremmel tüntette ki. Ebben, intézeten kívüli kutatóként, addig egyedül õ részesült. 2001 õszén súlyos beteg lett. Megmûtötték, de tovább dolgozott, mint azelõtt. Munkahelyére, a Kulturális Innovációs Alapítvány könyvtárába, naponta bejárt. Mi több, újabb, hatalmas munkához látott: a II. József korabeli, 1785. évi összeírások erdélyi népesedési adatainak feldolgozásán kezdett dolgozni. Súlyosbodó betegsége közben, ezt a munkáját is befejezte. Annak ellenére, hogy ez sokkal nagyobb volt, mint az elõzõ. Sajtó alá rendezése azonban munkatársaira vár. Amint több ízben is megjegyezte, ez a munka meg fogja változtatni a XVIII. századi erdélyi népesedési viszonyokról kialakított képet. Lenyûgözõ, örökérvényû mûvét ránk hagyva, 2011. május elsején hunyt el. Embersége, kitartása, alapossága, tudós mivolta legyen mindannyiunk példaképe. Nyugodjék békében! ASZTALOS LAJOS Szabadság (Kolozsvár) 2011. augusztus 5.Zizegő újságok múltja, jelene és jövője„Amikor már hivatásos újságíróként dolgoztam, mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani.” - Beszélgetés Puskel Péter aradi közíróval, helytörténésszel. (1941. április 16-án született Aradon, a helyi magyar gimnáziumban érettségizett 1959-ben. Egyetemi tanulmányai után Nagyiratoson tanított, 1968–2003 között az aradi Vörös Lobogó, a Jelen, a Nyugati Jelen napilapok munkatársa, a művelődési rovat vezetője. Közírói munkája mellett az aradi magyar művelődéstörténet kutatójaként több száz cikket, tanulmányt jelentetett meg hazai és magyarországi lapokban, folyóiratokban, antológiákban. Szenvedélyes gyűjtője a kistérség anekdotakincsének. Tagja a Romániai Írószövetségnek. Önálló kötetei: Arad marad (1997), Arad redivivus (1998), Emléklapok a régi Aradról (2005) – a 2. Szegedi Könyvkiállításon 2006-ban és Vásáron megkapta a Legjobb Külföldi Könyv díját, 150 év a Gutenberg-galaxison – aradi napilapok és periodikák (2011). Díjai: Fényes Elek-, Kiválósági-, Kölcsey- és MÚRE-díj.) 150 év a Gutenberg-galaxison címmel foglalta kötetbe az aradi magyar sajtó történetet. Miért 1861. augusztus elsejétől számítják a kezdeteket, amikor már korábban is adtak ki lapot a vértanúk városában? – Mert akkor jelent meg az Alföld, amely közel négy évtizedig az egyik legjelentősebb újság volt a 19. században. Ez az első vidéki magyar napilap, és bár Aradon adták ki, az egész régió lapja kívánt lenni. Az Alföld tekintélye, komolysága, súlya miatt tartjuk 1861. augusztus elsejét az aradi magyar sajtó kezdetének. Igaz, hogy 1839-ben már megjelent az Aradi Hirdető, és 1859-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal napvilágot látott, de szerkesztése, grafikai kivitelezése és tartalma nem volt annyira komoly, hogy a lapot a modern aradi magyar újságírás igazi elődjének tekintsük. – Voltak-e a versenytársai az Alföldnek? – Némi lokálpatrióta büszkeséggel mondhatom, hogy a 19. század utolsó harmadában három rangos napilapot is rendszeresen kiadtak Aradon. Az Alföldön kívül az Arad és Vidékét, továbbá az Aradi Közlönyt, amely 1883-tól 1940-ig folyamatosan megjelent. De az Alföld volt az 1848-as eszméknek a szócsöve, és csak a megszűnése előtt öt-hat évvel vált a kiegyezést pártoló lappá. Emellett több olyan kezdeményezés fűződik az újsághoz, amely történelmi jelentőségű volt Aradon: a lap által 1867 nyarán közzétett felhívás nyomán országos gyűjtés indult az aradi tizenhárom vértanú emlékének tisztes megőrzésére, egy emlékoszlop, majd a vértanúszobor felállítására, és nem utolsósorban az országos hírű 1848-as Ereklyemúzeum létrehozására. – Milyen volt akkoriban Arad lakosságának összetétele, vásárlóereje, és milyenek voltak az olvasói igények? – A szabad királyi város kiváltságlevél megszerzése, 1834 után mezővárosból rohamosan fejlődött iparvárossá. Ehhez fogható gyors felemelkedést nem is tudok a többi erdélyi vagy partiumi, bánsági város fejlődéstörténetében. Nagyon sokáig nem volt hangsúlyosan magyar város: inkább németek és rácok, azaz szerbek lakták, illetve románok is éltek itt. A 19. század hatvanas–hetvenes éveiben viszont számbelileg is megerősödött a magyar lakosság, megjelent a tehetős polgárság, és az iparosok nemcsak sznobságból járattak lapokat, fitogtatták, hogy előfizetők, hanem a státusukhoz tartozott az újságolvasás, és valós szükségét érezték annak, hogy áldozzanak a kultúrára. Ennek jele, hogy a könyvekre előfizetők többsége is az iparosok közül került ki. A három aradi lapnak hat-hétezer állandó olvasója volt, ami egy hetvenezer lakosú városban jelentős szám. Főleg, hogy ugyanakkor létezett német nyelvű napilap, és megjelentek román újságok is. – Szenvedélyes gyűjtője a város anekdotáinak is: fennmaradt valamilyen történet, sztori a három újság vetélkedéséről? – Az Aradi Közlöny indulásakor a másik két napilap összefogott, hogy a kormánypártinak és konzervatívnak nevezett újságot ellehetetlenítsék. Például újságírókat csábítottak át a Közlöny szerkesztőségéből. Eleinte úgy tűnt, hogy sikerrel jár ez a „konspiráció”, de amikor a lap élére egy Budapestről érkezett, anyagilag is tehetős, kiváló gazdasági érzékkel rendelkező felelős szerkesztő, Stauber József került, olyan gyorsan fellendült a lap, hogy ezután az újságírók elszipkázása nem sok sikerrel járt. – Kik azok a tollforgatók, hírlapírók és publicisták, akik beírták nevüket Arad sajtótörténetébe? – Tiszti Lajost említeném mindenekelőtt, mert ő fogalmazta meg azt a kiáltványt, aminek nyomán kibontakozott az országos gyűjtés a vértanúk emlékműveire és az ereklyemúzeumra. Bolgár Lajos vagy a már említett Stauber József nevét emelném még ki, a későbbi időkből pedig Krenner Miklóst, aki Spectator néven jegyezte írásait, és aki harminc évig dolgozott Aradon. De említhetem Zima Tibort, Fekete Tivadart, Erdős Györgyöt – nagyon hosszú lenne a névsor. Tény, hogy Arad legalább egy tucat olyan újságírót adott a százötven év alatt, akik koruk bármelyik lapjánál megállták volna a helyüket, sőt az élvonalba tartoztak volna. Mindig voltak a lapokhoz közelálló, köztiszteletnek örvendő személyiségek, tanárok, ügyvédek, akik írásaikkal emelték az újság presztízsét és tekintélyét. Ilyen volt például Márki Sándor és Jancsó Benedek: előbbi országos hírű történész és akadémikus, utóbbi szintén neves irodalmár, de ide sorolhatom Lakatos Ottót, a minorita rendház tudós-főnökét is, aki Arad egyik monográfiáját írta meg. – Milyen volt a sajtó és az újságíró megítélése a különböző időszakokban? – A 19. század nyolcvanas–kilencvenes éveiben az erősödő polgárság felnézett a sajtómunkásokra. A korabeli főszerkesztők elvárták, hogy az újságíró mindig ápoltan, elegánsan, tekintélyt parancsolóan jelenjen meg, lehetőleg bérkocsival utazzék, noha nem voltak olyan jól megfizetve. – Mit jelentett az impériumváltás az aradi magyar sajtó számára? – Hidegzuhanyként érte a magyar értelmiséget, és el kellett telnie egy kis időnek, amíg ebből a sokkból magához tért. Kós Károly 1921-ben megjelentetett lelkes felhívása, a Kiáltó Szó megadta azt az irányt, amelyet a kisebbségbe került sajtónak követnie kellett, majd ehhez Krenner Miklós is hozzájárult, amikor megfogalmazta a „kisebbségi ildomot”, hogy nem a sebek nyalogatása, az örökös siránkozás a követendő út, hanem az, hogy a romániai magyarság megtartsa önazonosságát, nyelvét és kulturális intézményeit. – A kisebbségi újságíró sorsát, az elnyomás éveit ismerte meg ön is… – Nehézsége sok volt annak az időnek, szépsége már kevesebb. Arra törekedtünk, hogy a sorok közé mindig becsempésszünk valami üzenetet, és eljuttassuk a magyar olvasóhoz, de azért vigyáztunk, hogy ne okozzon botrányt, ne váltsa ki a Szekuritáté zaklatását. Talán dicsekvésnek tűnik, de már egészen sportot űztünk belőle, és volt, hogy kitaláltunk egy szót, amit a következő cikkbe valamelyikünknek bele kellett írnia… – Mikor került kapcsolatba a sajtóval? – Nagyon korán, ugyanis nyomdászcsaládban születtem, és apám mindig hazahozta az újságot. A háború utáni első magyar napilapból, a Jövőből tanultam meg olvasni, és nem az ábécéskönyvből. Amikor már ismertem a betűket, játékból mindig újságot szerkesztettem, egy nagy fehér lapra írtam. Hamar felébredt bennem az írásvágy – sokan úgy mondjak: grafománia –, és az 1950-es évek elején, egy elég sötét korszakban felkértek, hogy tudósítsam a Pionír című gyermeklapot. Kisiskolás voltam, és nagyon örvendtem. Akkor szakadt meg a kapcsolat, amikor azt akarták, hogy írjam meg, kik a rossz gyerekek, akik akadályozzák a jó tanulókat, amihez nekem nem fűlött a fogam. Minden politizálás nélkül, egyszerűen nem akartam, hogy kinézzenek maguk közül a társaim. A középiskolai, majd az egyetemi évek idején hamu alatt izzott ez a szenvedély, de négyéves tanári pályafutás után ismét fellángolt, és akkor végképp az újságírásra adtam a fejem. Több mint négy évtizede dolgozom a sajtóban, igaz, most már nyugdíjasként közlök. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy találkozhattam a régi neves újságírókkal és lapszerkesztőkkel: Erdős Györggyel, Schauer-Sós Aladárral, Messzer Sándorral, Franyó Zoltánnal, aki ugyan Temesváron élt, de Aradon is szerkesztett egy darabig, vagy Anavi Ádámmal. Igaz, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy valaha róluk és az aradi magyar sajtó történetéről írhatok. Ha tudtam volna, sokkal jobban figyelek ezekre a baráti beszélgetésekre, a nosztalgiázásokra, több mindent kérdeztem volna. – A helytörténészi pályára később már tudatosan készült az újságírás mellett? – Kisdiákként felébredt bennem az érdeklődés, illetve felébresztették tudós tanáraim. Voltak időszakok, amikor alábbhagyott, hogy aztán fokozott erővel visszatérjen. Hivatásos újságíróként mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani. Az 1970-es évek elején volt egy – mai szemmel nézve szerény – próbálkozásom a lapban, amikor valamelyik régi aradi épületet lefényképeztettem a fotóssal, néhány sor építészeti-urbanisztikai érdekességet fűztem hozzá, és az olvasóknak kellett kitalálniuk, hol található az épület. Nagyon népszerű rovat volt, talán tovább is merészkedtem volna, de két év után felhívtak a megyei pártbizottsághoz, és rettenetesen leteremtettek, hogy visszasírom a múltat, az Osztrák–Magyar Monarchiát, és hajszálon múlt, hogy ki nem rúgtak. – A százötven éves évfordulón mi a véleménye a mai aradi magyar újságírásról? – Fáj, hogy megcsappant az olvasói érdeklődés, emiatt csökken a helyi lap példányszáma, aminek egyenes következménye, hogy kevesebb újságíróra van szükség. Amikor lehetőség nyílt arra, hogy mindent szabadon megírjunk, kimondjunk, egy szalmalángnyi fellángolás után lankadt az érdeklődés, és sajnos ma már temetik az írott sajtót. Ebben közrejátszott az is, hogy a rendszerváltás után sorra jelentek meg a különböző kiadványok, majd hangsúlyosabb szerepet kapott az emberek hétköznapjaiban a televízió, a számítógép és az internet. Ezekkel nehéz felvenni a versenyt, ráadásul a vásárlóerő is csökkent. De bízom benne, számít valamit, hogy négy és fél-öt évtől eltekintve, a százötven év alatt folyamatosan jelent meg magyar napilap Aradon. Remélem, jó néhány évig még szükség lesz arra, hogy az aradi magyarság kezébe vegye azt a nyomdafestékszagú, zizegő újságot, amelyben meg lehet keresni azokat az írásokat, amelyekre szüksége van az aradi magyarságnak ahhoz, hogy ne veszítse el hitét és bizakodását a jövőben. Pataky Lehel Zsolt. Krónika (Kolozsvár) 2011. augusztus 11.Élet a Leveles-ér partján 2.Vadászi időmúlatásunk befejeztével (lásd Erdélyi Riport 2011/13.), indulunk napkelet irányába, Tőzmiske község legtávolabbi és legfiatalabb helysége, Simonyifalva felé. Számunkra ismerős helyszín, hiszen lapunk egykori munkatársa, Matekovics János több ízben írt riportot szülőfalujáról. A világháló is meglepő bőséggel kínál háttéranyagot, beszédes bizonyítékául annak, hogy az isten háta mögötti településen gyakran történik sajtóba kívánkozó esemény. Már Vadászra érkeztünkben észrevettük, amit portyánk többi állomásán is megtapasztalhattunk, hogy a község magyar többségű falvainak bejáratánál nemcsak a törvény előírta kétnyelvű szabvány-helynév látható, hanem jókora táblákon román feliratok piros-sárga-kék, magyar feliratok pedig piros-fehér-zöld mezőben díszelegnek. Szemlátomást a két nemzeti trikolór békésen megfér egymás mellett, mintegy jelzi, hogy Tőzmiske 36 százaléknyi magyarságának arányánál nagyobb súlya, befolyása van, hiszen a harmadik ciklusát töltő RMDSZ-es polgármester, Haász Tibor, és a tizenhárom tagú tanács kilenc RMDSZ-es tagja „kényelmes” kétharmados többséget képez. És – mint utunk során többször is meggyőződhettünk róla – nem csupán a magyarság, hanem román és roma falusfeleik érdekeit is felelősen képviselik az önkormányzatban. Az alapítástól a kirajzásig. A falu névadójának, az alapító birtokos Simonyi Lajosnak az apja báró Simonyi József huszár ezredes, ahogy inkább ismerik: Simonyi óbester, a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárja volt, aki tizenhét évesen megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek. Hősiességéről országszerte legendák keringtek. Főhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot, majd több ezer holdas birtokot kapott adományul Vadász és Bélzerind határában. Fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hősies katona volt, a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése és osztrák várfogság után Vadászon, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején politizálni kezdett. Parlamenti képviselő, később ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt két kormányban is. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult vadászi kastélyába. Gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést. Voltaképpen szorult anyagi helyzetében kényszerült arra, hogy kiparcellázva próbálja értékesíteni Simonyifalva mostani határát, ahová 1881-től a Monarchia különböző vidékeiről érkeztek telepesek, zömmel a szomszédos Békés megyéből. Az 1885-ben községi státust elnyerő Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. Matekovics János szerint: „Simonyifalva telepes népe kemény küzdelmet folytatott a megélhetésért. Le kellett csapolni a határt uraló mocsarakat, s embert próbáló volt a falu egész területén az erdőirtás után maradt tuskók kitermelése. Aki egyetlen fatönköt – itt inkább tuskóként ismerik – kiszedett már a földből, az fel tudja mérni, mit jelent a telkek és a határ megtisztítása a sok tízezer tuskótól. És közben fizetni kellett a parcellák után járó részleteket. Az öregek ma is mesélik a nagyszülőktől hallott történeteket. Hogy az egész utcának egyetlen lova volt, vagy csak egypár tehene, nem is ökre, és sorra azzal szántották fel a földet a többieknek is. Vagy volt olyan család, amely a nagy küzdelemben összeroppant, éjszaka felszedte a cókmókját és továbbállt, de égni hagyták a lámpát, hogy ne vegyék észre eltűnésüket. (…) S alig erősödött meg a falu, jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megye s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett.” A több hullámban érkező telepesek közül a kertészkedés terén elsősorban a svábok jeleskedtek, s hamarosan a többiek is eltanulták tőlük az intenzív zöldségtermesztés fogásait. Már az első csoportokkal több kisiparos is érkezett a faluba, biztos megélhetést találhattak a gyorsan fejlődő településen, hiszen annak fénykorában több mint száz mesterember tevékenykedett. Akár megannyi falu a környéken, Simonyifalva is Gyula vonzáskörzetéhez tartozott. A vidék akkor lendült fel igazán, amikor 1906-ban elkészült a 42 kilométeres kisvasút, mely hét települést és több uradalmat kapcsolt össze. A körösközi kishaza terményei, főleg a gabonafélék nemcsak Gyuláig, hanem a MÁV hálózatára átrakodva a fiumei kikötőig is eljutottak. Trianon elvágta a vidéket természetes központjától, ma már csak egy-egy nemrégiben Gyulán, illetve Simonyifalván felállított emlékmű idézi a hajdani kisvasút élénk világát. Az alapítást követő első népösszeíráskor, 1890-ben 1402 lelket számoltak össze, 857 magyar mellett 487 német, 30 szlovák és 28 román ajkú lakost. Korabeli kimutatások szerint – igaz, nagyfokú gyermekhalandóság mellett – a születések számát tekintve az 1909. esztendő csúcsidőszaknak bizonyult a gyarapodás szempontjából, hiszen nem kevesebb, mint 130 újszülöttet jegyeztek fel! A legnépesebb éppen 1920-ban, a trianoni békeszerződés táján volt, 2770 lakójából 2434 magyarnak, 293 németnek vallotta magát. Azután minden összeíráskor egyre kevesebb dolguk akadt a számlálóbiztosoknak: egyik népszámlálástól a másikig három-négyszáz fős apadás következett. Várhatóan az idei „őszi betakarításkor” alig haladják majd meg a hétszáz lelket… A már-már általánossá váló egykézésen kívül az el- és kivándorlás is rohamos apadást okozott a Ceauşescu-éra végén falurombolásra ítélt településen. Kollégánk így foglalta össze a szétszóratás időszakát: „1989 után még évekig nem volt sok jele annak, hogy az utolsó pillanatban megmenekült falu nem múlik ki belátható időn belül »természetes« halállal. A talpraesettek, mozgékonyabbak rendre másfelé keresték a megélhetést, és a »létező szocializmus« utolsó esztendeiben majd a sváb eredetű lakosoknak is eszükbe jutott származásuk, s kivándoroltak Németországba. Úgyhogy ma simonyifalvi emberrel bármelyik földrészen találkozhatunk, de a legtöbben a származás okán Magyarországon és Németországban telepedtek le. Idehaza is a közelibb városokba, Kisjenőbe, Aradra, Nagyszalontára és Nagyváradra költöztek be, de jutott belőlük Temesvárra, Petrozsényba, Bukarestbe, Kolozsvárra és a Székelyföldre is.” Első intézményük az iskola volt. Egy esztendővel az alapítás után már ötszáz népes család teremtett otthont magának az új kishazában. A gyerekeknek nem volt hol tanulniuk, s nem volt ki tanítsa őket. Kezdetben egy értelmes-lelkes parasztember, Hegyi Imre oktatta őket betűvetésre egy magánháznál. Egy esztendő elteltével, a sokfelől érkezett, immár közösséggé formálódott simonyiak összefogtak, és 1882-ben két iskolaépületet emeltek. Az apró vályogépítmények helyén 1958-ban, majd 1973-ban emeltek tágasabbakat. Az utóbbi években – akár a községhez tartozó valamennyi településen – teljes mértékben felújították és korszerűsítették az épületeket. Beszédes bizonyítékául annak, hogy Tőzmiske Haász Tibor vezette önkormányzata a községközpont mellett Vadászon, Simonyifalván és Bélzerinden is prioritásként kezeli az oktatás ügyét. A simonyi iskola főépületét bármelyik városi intézmény megirigyelhetné. Ízlésesen kimódolt előcsarnok, fényes műkő padlózatú folyosók, tágas, világos termek, s az előcsarnok falán két jeles pedagógus: Hévvizi Otilia és Héja Emma irodalomtanár portréját ízléses domborműveken megörökítő táblák, s bár vakáció idején toppanunk be, az emléktáblák alá friss virágcsokrokat helyezett valaki. Egyébként mindkét emléktáblát a helybeli Szívós László készítette, Hévvizi Otilia bronzplakettjét Deák Árpád nagyváradi, Héja Emmáét Brittich Erzsébet aradi (simonyifalvi születésű) képzőművész remekelte. Szabó Attila igazgató, testnevelő tanár (képünkön) büszkesége a 2009-ben felavatott sportcsarnok. A modern csarnok maga és az előtte kialakított, multifunkcionális szabadtéri pálya is jelzi, mennyire fontos a sporttevékenység. Ami pedig a szellemieket illeti, az intézmény apraja-nagyja minden kulturális rendezvényen szerepel. Gyermekeik tagjai a sokfelé fellépő néptánccsoportnak. Immár hagyománya van a falut, a környékét és a testvértelepüléseket megmozgató, az elszármazottakat is hazacsábító Simonyi-napoknak és a falu szülötte, Simonyi Imre költő tiszteletére rendezett szavalóversenyeknek. „A simonyifalviak összetartó közösség – bizonygatja az igazgató. – Ha valamit meg kellett csinálni, azt velük meg lehetett. Iskolai szinten is bármit akartunk rendezni, mindig akadtak szülők, akik mellénk álltak, és segítettek. Ennek köszönhetően is vannak nagyszabású rendezvényeink. Iskolánk keretében a nemzeti ünnepeket mindig megtartjuk, október hatodikát, március tizenötödikét. Van egy hagyományunk, a Mikulás-váró ünnepség, amikor a hetedik osztályosok felöltöznek, kis jelenetet játszanak el mind a három falu iskolájában. Voltunk már a tőzmiskei önkormányzatnál is, előadták a kis rigmusos jeleneteket, a karácsonyi ünnepséget mindig megtartjuk, farsangi ünnepségre az apraja-nagyja mind felöltözik, az óvodások is, az iskolások is.” A látottak-hallottak alapján azt gondolhatná a riporter, hogy népes diáksereg jár a simonyifalvi magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába. Szinte hihetetlen, hogy a lét és a nemlét határán küszködő intézményről van szó… Hiszen Szabó Attila elmondása szerint a nyolc osztályba – a felső ciklusban itt tanuló vadásziakkal és bélzerindiekkel együtt – a múlt tanévben összesen 87 tanuló járt, az iskola alá rendelt óvodában 36 gyermekkel foglalkoztak. „A legnépesebb, akikkel büszkélkedhetünk, a most végzett hatodik osztály, huszonegy diákkal. A legszegényebb a harmadik osztály volt, csak négy tanulóval. Mire ötödikesek lesznek, ide iratkoznak a vadásziak és a bélzerindiek, velük együtt tíz tanulóban reménykedhetünk. Sajnos, egyre gyakrabban vannak hullámvölgyek, s a következő időszakban ilyenre számítunk. Két évben csak tíz-tíz diákra futja. Ez nagy probléma lesz, hiszen a tanügyi törvény értelmében most már tizenkettő a minimális létszám osztályonként. Ha ezt a két évet átvészeljük, akkor talán megint kiegyensúlyozódik a helyzet. Nehogy megismétlődjön iskolánkban a hat évvel ezelőtti állapot, amikor az ötödik és a hatodik osztályt összevonni kényszerültünk.” Mivel az igazgató nem tudott pontos számokkal szolgálni a jelenlegi népmozgalmi adatokat illetően, gondoltam, a falu katolikus és evangélikus papját faggatom ki. Az iskola mellett magasodik a kecses, 1914-ben felszentelt, Nagyboldogasszony titulusát viselő plébániatemplom (képünkön). Főtisztelendő Hegedűs János nem tartózkodik itthon, telefonon tájékoztat a jelenleg mintegy 650 léleknyi, 1910-hez képest harmadolódott katolikusság helyzetéről. Az idén még egyetlen gyermeket sem keresztelt, az előző években öt-hat keresztelő volt, tavaly tizenhétszer temetett, tavalyelőtt huszonháromszor. Az idén még esketni sem esketett, tavaly két, tavalyelőtt három ifjú pár járult az oltár elé. A fogyatkozás ellenére kívül-belül renoválták a templomot, a tornyot is javítani kellett, mert tavaly éppen a templombúcsú napján, augusztus 15-én hatalmas vihar kerekedett, a szélvész lesodorta a toronysisak gömbjét keresztestül. Gyors összefogással sikerült helyrehozni a károkat. Deák Bálint evangélikus lelkipásztor éppen a Maros völgyében, Kladován táboroztatott gyerekeket és fiatalokat. A lutheránus egyházközség indulásból kisebb lélekszámmal dicsekedhetett, mint a katolikus, legtöbben 330-an voltak, jelenleg 140-en vannak. Ennyire kicsi közösségben évente legfeljebb egyszer-kétszer örülhetnek gyermekáldásnak. 2011-ben „csoda” történt: négy gyermek született. Négy, öt, hat temetés mellett jó évnek számít az az esztendő, amelyikre legalább egy-egy esküvő jut. És mindezek ellenére parókia és az imaház helyett templom építését tervezik a simonyifalvi evangélikusok… Látogatóban a Szívós portán. Akár kudarcnak is minősíthetnők mostani etnoszportyánkat, hiszen minden előzetes próbálkozás, egyeztetés ellenére több helyütt nem sikerül diktafonvégre kapnom remélt riportalanyaimat. Balszerencsénkre a falu egyik legfontosabb személyisége – igaz, vele nem egyeztettünk… –, Szívós László kőfaragó mester, kultúrmindenes tíz perce indult el Békésre egy sírkövessel tárgyalni. Felesége, a tanító Irma fogad bennünket (képünkön), jóízű beszélgetésre. Vele hányjuk-vetjük meg a falu dolgait. „Nagyon kevesen munkálják meg a földeket, egyrészt nem éri meg, másrészt nincs aki művelje, a fiatalok a környező gyárakban dolgoznak, Borosjenőben, Kisjenőben, Nadabon. Azért Simonyifalvára jellemző, hogy a kertészkedés még megy, vannak, akik nagyobb területen foglalkoznak vele. Paradicsomot, paprikát, káposztát, karfiolt, uborkát, zöldségeket termelnek. Sokan el is adták a földjüket. Jelentkeztek olasz felvásárlók, magyarországiak is, van egy nagyobb mezőgazdasági vállalkozás, a polgármesteré, még van két család, amelyik nagyobb földterületen gazdálkodik.” A simonyifalviak sokfelől telepedtek ide, aziránt érdeklődöm, van-e kapcsolatuk a gyökereikkel, azokkal a településekkel, ahonnan érkeztek. A rokoni kapcsolatokon kívül a közelmúltban testvértelepülési egyezményt írtak alá a magyarországi Békésszentandrással, ahonnan többségükben származtak. A svábok s a szlovákok már csak a nevükben léteznek. A németeket az 1930-as években érte az első nagy csapás, amikor iskolájukat megszüntették, s román tannyelvű intézményt indítottak helyette. Már nem használják az anyanyelvüket, otthon sem. A gazda távollétében Irma asszonyt faggatom ki a férje „viselt dolgairól”. Szívós László tősgyökeres simonyifalvi, az édesapja polgármester volt, az édesanyja tanítónő. „Férjem afféle művészlélek, mindenhez ért – mondja a felesége. – Már a szülői házból magával hozta a szép iránti érzékenységet. Az édesapja jól hegedült, az egész család színjátszott, táncot tanítottak, ők maguk is táncoltak. László középiskolás korában vakáció idején a helybeli kőfaragóműhelyben dolgozott, szépen rajzolt, és kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Igaz, másra, többre vágyott: kétszer is felvételizett – sikertelenül, a marosvásárhelyi színművészetire. Végül itthon maradt, és megnyitotta saját műhelyét. Az egész környéket ellátja sírkövekkel, messzebbről is megkeresik.” Még felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozik Simonyifalva „mindenese”. Tanácstagságot vállalt, a 2000-ben Nagyzerinden megalakult, a vidék magyarságának összefogását célul kitűző Körös-vidéki Egyesület egyik alelnöke lett, fontos szerepet vállalt a 2001 óta rendszeresen megtartott simonyifalvi napok rendezvényein, és nem véletlenül vált a 2002-ben újraalakult Simonyi Társaság titkárává. Mire riportom megjelenik, lezajlanak a 2011-es simonyifalvi napok is… Hogy Szívós László mennyire megbecsült művelője a kőfaragásnak, azt a nem szokványos munkák igényes megtervezése és kivitelezése bizonyítja. Például az elhurcolt simonyifalvi németek általa megálmodott emlékműve (képünkön). Néha különleges felkéréseknek kell eleget tennie. 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán lomtalanítás közben fehér márványdarabokra bukkant Éder Ottó, az iskola igazgatója. Az egyik épebb kődarabon döbbenten ismerték fel Petőfi Sándor arcvonásait. További illesztgetés során kiderült, hogy a dombormű alkotója Aradi Zsigmond neves szobrászművész – ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad című márványkompozíciót is megmintázta. Az igazgató Szívós Lászlót kérte fel az értékes dombormű összerakására, s ő néhány nap alatt összeillesztette és megtisztította a műalkotást, majd Kocsis Rudolf aradi szobrászművész restaurálta. „László rengeteg munkája mellett arra is szakított időt, hogy felelevenítse a szülei által kezdeményezett népi táncmozgalmat. 2000-ben támadt egy ötlete, alakítsunk néptánc együttest. A prímás szerepét – míg egészsége engedte – Szívós Imre vállalta fel. Összetoboroztuk a felnőttek Leveles együttesét, táncoltunk éveken keresztül, kezdtünk kiöregedni, és megalakítottuk a gyermekek Pitypang táncegyüttesét. László ugyan nem profi táncoktató, még táncos sem, kazettáról, könyvből, füzetből kellett újra megtanulnia táncolni, hogy betaníthassa a gyerekeket. Híresek lettünk a környéken, Budapesten is felléptek a gyerekeink, a fiunk is táncolt, majd ő vette át a táncoktatást. A csoport most is működik, de már csak gyerekekkel. Bárhol fellépnek falunapokon, mindenhová hívják őket. Mi is szívesen mentünk bárhová, kicsit kikapcsolódni. Helyi hagyományok nem nagyon voltak, a ruhákat mi varrattuk. Sokat jártunk a gyerekekkel tánctáborokba, Temes megyébe, a csanádi Nagy Albert bácsi híres táncoktató volt, ő tanította be a lépéseket, a fiunk is elvégezte a tánciskolát, amit máshol tanult, azt adta tovább a gyerekeknek.” Azon sajnálkozom, hogy ottlétünk alatt nem adódik alkalom Pitypangék táncaiban gyönyörködni. A magunk és olvasóink számára a Nyugati Jelen egy 2003 februárjában közölt tudósításából idézem az összefogás szép példáját, Kiss Károly kolléga tollából: „Minden várakozást felülmúlt annak a jótékonysági bálnak a sikere, amelyet szombaton este rendeztek Simonyifalván a helybeli Pitypang gyermek táncegyüttes támogatására. Szinte az egész falu összefogott Szívós László hívó szavára, aki feleségével, Irén asszonnyal együtt foglalkozik a gyerekekkel. Férfiak reggeltől felváltva fűtötték a művelődési ház helyiségeit – a nagytermet, az öltözőt és a büfének helyt adót – fatüzeléssel, s a nagytermet külön még négy gázkályhával, hála a falu pékje, Mészáros István által felajánlott gázbödönöknek, a mamák, nagymamák aprósüteményei és Bier Ferenc 30 liter borával töltött palackok várták a megterített asztaloknál a vendégeket, az utcát homokkal szórták le. Hivatásos együtteseknek is dicséretére válhatna az a több mint másfél órás, többször is vastapssal jutalmazott pergő műsor, amivel a gyerekek bebizonyították a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek: jó helyre kerül az a pénz, ami a 270 meghívó megvételéből és egy dél-alföldi népviseletbe öltöztetett vándorbaba elárverezéséből összejött. (…) Az együttesnek jelenleg 57 tagja van, a legkisebb, Péter Adél tegnap volt hároméves, a legnagyobbak nyolcadik osztályosok, de az érdeklődés egyre nagyobb, s a létszám ennek arányában folyamatosan nő. (…) Az előadást gépzene kísérte. A zenekar prímása, Szívós Imre ugyanis egy komoly műtét után most még csak lábadozik, s otthon szurkolt könnyes szemmel a sikerért. De mindenképp boldog lehet, mert van, aki tovább vigye a faluban a hagyományápolást.” Emlékház és emlékmű. Szívós Irma kíséretében látogatjuk meg a falunapok jelképesen is fontos színterét, a Simonyi-emlékházat. Az épületet, az öntörvényű, sokszor és sokat zaklatott költő Simonyi (családi nevén: Szmola) Imre szülőházát a gyulai önkormányzat támogatásával vásárolták meg és újították fel. A háromosztatú ház egyik helyisége a költőnek, másik Simonyi óbesternek állít emléket, a harmadikban helytörténeti kiállítást rendeztek be. Többszörösen zarándokhely a Simonyi-porta, hiszen 2008-ban az udvarán állították és szentelték fel a kényszermunkára hurcolt simonyifalvi németek emlékművét. Hatalmas talapzaton áll a svéd gránitból készült, középen szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékmű, amelyen egy csoportban a 26 helybeli deportált nő, a nagyobbik részen a 33 férfi neve van bevésve. A talapzaton román, magyar és német felirat: „A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére”. Körülötte 13 kopjafa „a malenkij robot” halálos áldozatainak állít emléket (fenti képünkön). Silabizálom a neveket, az évszámokat. Apa és fia, meglett korú asszonyok és férfiak mellett gyermekkorukból alig kilépett fiatalok: 1903–1947, 1926–1946, 1896–1947, 1927–1945, 1929–1947, 1923–1946, 1919–1947, 1920–1947, 1927–1945. Több név mellől a halálozás időpontja hiányzik, a mai napig nem derült ki, hol, mikor pusztultak el. A falubeliek és vendégeik számára felejthetetlen élményt jelentett a 2008-as emlékműavatás. Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság nagyszabású rendezvénysorozattal adta meg a módját a simonyi napok alkalmával. A krónikás feljegyzése szerint: „Vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul ft. Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A feszület nyomában átvonultak a Simonyiak Emlékházának az udvarába, ahol a nyakuknál fekete szalaggal átkötött egy-egy fehér lepel borította 13 kopjafa, illetve a svéd gránitkőből készült közös emlékmű várt a leleplezésre. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású, lélekbemarkoló beszédben ismertette az elhurcoltatásuk, a kínlódásuk történetét. A műsorvezető Szívós László felszólítására nemzeti viseletbe öltözött fiatalok a neveket és születési, esetleg a halál évszámát viselő kopjafákhoz járultak, amelyek lábainál egy-egy nemzetiszínű szalaggal övezett, jelképesen búzakalászt és fenyőágat tartalmazó koszorúcskát és mécsest helyeztek el, miközben a hozzátartozók leleplezték, sírva körbeállták a kopjafát. A külön csoportot alkotó öt női, tulipános kopjafával kezdték, és a nyolc férfinak emléket állító, szív díszítésűvel fejezték be. (…) Az emlékmű Haász Tibor polgármesterrel az élen a tőzmiskei tanács, a Megyei Kulturális Központ, illetve számos helybeli cég és magánszemély anyagi támogatásával készült, a kőmunkát Szívós László és csapata, a parkosítást a felesége, Irén végezte.” Nagyapám falujában. Még a Szívós-portán beszélgetve derült ki, hogy kedves riportalanyom, Irénke portyánk utolsó falujában, Bélzerinden tanít. A jelenleg alig százhetven lelkes, apró településen az elmúlt tanévben mindössze négy kisiskolásra futotta, Irénke tanító néni az öt helybeli óvodást is a szárnyai alá vette. Kész csoda, hogy – a bezárásáról szóló vészhírek ellenére – az önkormányzat, személyesen Haász Tibor fellépésének köszönhetően a liliputi tanintézmény a mai napig működik. 1900 táján, amikor anyai nagyapám, dr. Gyenge János pásztorolta néhány évig a gyülekezetet, akkor is a vidék legkisebb falujaként tartották számon, mintegy félezren lakták, pedig a 19. század második felében élte a virágkorát. Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint – a simonyifalvi határrész leválasztása előtt – a falu határának közel háromnegyed részét erdőségek borították: „Róna lapályos határa 4000 hold, mellyből 676 h. szántóföld, 250 h. legelő, 175 h. rét, 2899 hold tölgyes erdő. Sok sertést és marhát tenyészt. Vizei: a Fekete-Körös, Szartos, Tőz, és Leveles folyók, és Kalakampós tó.” A történelemnek a falut érintő viharai mellett több árvíz és egy tűzvész is pusztította Bélzerindet. Volt, amikor elnéptelenedett, s a természeti csapások következtében háromszor költöztették át a települést, míg – mire nagyapám odakerült – meg nem állapodott a mostani helyén. A múlt századelőn gyakran megközelíthetetlen volt a nagy esőzések idején, ennek ellenére, mint Gyenge János hagyatékából kiderült, a falu nagy tudományú fiatal lelkipásztora nem szigetelődött el a világtól. Amikor 1908-ban megírta a Servet Mihály pöre című könyvét, több mint húsz francia, angol, német és magyar forrásmunkát használt fel, sűrűn levelezett Párizs, London, Genf professzoraival. Vadász és Tőzmiske között jobbra térve jó minőségű mellékúton kanyarodunk Bélzerindre. Annyira kihalt a falu, hogy amíg elérünk a templomig, ahol a polgármester vár bennünket, egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Mint utólag megtudom, mindenki a határban dolgozik, most van a „fokhagymaszüret” dandárja. Ugyanis ez a fűszernövény a paprika mellett legfontosabb megélhetési forrása a falubelieknek. Annyira jó híre van a bélzerindi fokhagymának és paprikának, hogy jószerével nem is szorulnak piacozásra, a viszonteladók helyben vásárolják fel a terményeket. Erről nagyapám kései utóda, Petrucz János helybeli lelkipásztor tájékoztat, méghozzá telefonon, ugyanis – lásd fentebb emlegetett pechsorozatunkat – előzetes egyeztetésünk ellenére, halaszthatatlan ügyei Nagyváradra szólították. Ilyenformán az apró gyülekezet népmozgalmi adatairól is távbeszélőn keresztül kapok tájékoztatást. Petrucz tiszteletes 2004 óta szolgál a faluban, ez alatt a hét esztendő alatt hatszor keresztelt, hatszor esketett, és tizenötször temetett. „Régóta fennálló demográfiai egyensúlyborulás következtében fura helyzet állott elő: mindig több fiúgyermek születik a faluban, mint leány. Belterjesen köttetnek házasságok, a felcseperedett ifjak nem törik magukat, hogy másfelől szerezzenek párt maguknak, s ennek a mentalitásnak tulajdoníthatóan nagy az agglegények száma.” A lelkész legalább tíz családtalan öregfiút emleget, ez egy ennyire kis lélekszámú közösség esetében nagyon magas arány. Jelenleg négy olyan fiatal házaspárt tart számon, amelyiknél a „gyermekreménység” reális. Nagyon szorgalmas emberek a bélzerindiek. Sokatmondó köszönési forma, hogy a hagyományos „jó napot!” kívánás helyett a „mit dolgozik?” kérdéssel üdvözlik egymást. Nemcsak szorgosak, hanem segítőkészek is. Jellegzetes szokás, hogy a lakosság jelentős részét kitevő néhány nagycsalád, szélesebb rokonság nagy munkák idején – lett légyen szó akár építkezésről, akár betakarításról – mindig összefog. Az összetartás régi tradíció, szép példája volt a 19. század második felében, az 1860 és 1870 között évente megismétlődő nagy árvizek után, melyek teljesen elsöpörték az akkor ezerlelkes falut, s a lakosság fele elmenekült, a maradék félezer úgy teremtett magának új lakhelyet, hogy először a régi középületeket bontották le, építették újra közös erővel. Így lett Bélzerindnek „új” iskolája a templom mellett, a Simonyi bárótól kapott területen. Hatszemközt a polgármesterrel. A parókiára ülünk be Haász Tiborral (képünkön) beszélgetni, s a lelkészék távollétében is szíveslátásban részesülünk. A polgármester tősgyökeres simonyifalvi, de az eddigi tapasztalataink alapján bizton állíthatjuk, hogy mind a négy település gondját a szívén viseli. Ő maga is gazdálkodó lévén – 150 hektárnyi területen –, nagyon sajnálja, hogy a község 11 ezer hektáros határának, melyből 5 ezer hektár a szántó, már alig a felét művelik meg. A nagyállat-tartás is vészesen visszaesett. Egy gazdának van negyvenvalahány szarvasmarhája, a falu tíz tehene mellé csordás sem szükségeltetik. A község felségterületén működő három, egyenként 8160 sertést hizlaló farm olyan mértékben gépesített, számítógéppel irányított rendszer, hogy csupán négy-négy alkalmazottat foglalkoztat. Egyetlen kisüzem működik Simonyiban, 16 alkalmazottal. A többi munkavállaló a közeli kisvárosokba ingázik. A mostoha körülmények ellenére a polgármester szerint jelentős eredmény, hogy a románok és a magyarok mellett az igen nagy létszámú – Vadászon 800, Tőzmiskén 330 lelkes – cigányság többsége is dolgozik valahol. „Hogy ilyen magas a romák lélekszáma, sok gonddal jár, nem könnyű kezelni őket, nagy szociális problémáik vannak, a mindennapi megélhetés is gond nekik, most is van négyszáz személy, aki szociális segélyen van. Őket nem könnyű munkára fogni. Lényegében az okoz feszültséget köztük és az őshonos helybeliek között, hogy ők nem tudnak úgy elmenni a termény mellett, hogy ne vigyenek belőle. Minden nyári szezonban, amikor jön a gabonaérés, meg kell szerveznünk az őrizetet. Ilyen csoportokat hozunk létre őrszolgálatra, akiket felhatalmazunk azzal a joggal, hogy megállíthassák őket, főleg Vadászon. A hidakat részben felszedtük, hogy ne járhassanak bárhol szekérrel keresztül, végig kell jöjjenek a falun, hogy lássák őket. A modernizációt elkezdtük a cigánytelepeken is. Amikor először megválasztottak, 2000-ben, sokkal elmaradottabb volt az egész cigány közösség. Most egyre több fiatal, emancipált család van, akik eljárnak dolgozni a gyárakba, meg lehet nézni a lakásukat, vásároltak háztartási gépeket, vannak már ilyenek. Azt lehet mondani, hogy tíz évvel ezelőtt 90 százalékuk tengett-lengett, meg alkalmi munkából élt, most úgy gondolom, csupán 30 százalék körül vannak ilyenek. A többi már el van helyezkedve, be van illeszkedve a társadalomba. Nagy változás történt. Vannak testvértelepüléseink is, támogatják a roma közösséget, hoznak nekik mindenféle dolgot, a gyerekeket segítik, a gyerekek öltöztetését, tanszerekkel való ellátását. Belga partnerünk főleg a vadászi iskolát támogatja és a nemrégiben – mondhatni számukra – felépült új vadászi óvodát. A cigánytelepen minden utca járhatatlan volt esőzések idején. Elkezdtük rendbe szedni és lekövezni. Most már eljutottunk oda, hogy elkezdtünk aszfaltozni. Ezt szeretném folytatni, erre dolgoztunk ki egy projektet. Több mint 7 kilométert fogunk aszfaltozni augusztusban. Csak abban látom a perspektívát, hogy minden cigánygyerek járjon iskolába, tanuljon szakmát. A modernizáció, az életkörülmények javulása számos részeredményt jelent. A bélzerindi bekötőutat 2004-ben aszfaltoztuk le. Az itteniek szerencséje, hogy a közösséget támogató holland testvérgyülekezetnek köszönhetően már tizenhárom éve kiépült a falu vízhálózata. Most az egész községben a vízprogram megy. Mindenütt le van fektetve a vezeték, a vízüzem Vadászon lesz, meg vannak fúrva a kutak, még egy arzéntisztító állomással is el lesz látva, mivel a mélyfuratok arzéntartalma magasabb a szabványnál. Az iskolákat mind felújítottuk, részint kormányzati pénzekből, részint önerőből. A kultúrotthonokat is renováltuk minden településen, a simonyifalvin még dolgozunk, oda akarok most egy hűtőházat építeni, és vízblokkos belső vécéket.” Bélzerind büszkesége. Beszélgetésünket a parókiával átellenben ékeskedő kultúrotthonban folytatjuk. Később a lelkipásztor is megerősítette, amit Haász Tibor bizonygat, hogy a bélzerindiek „olyanok, mint a székelyek”. Kőművességhez, fafeldolgozáshoz, ácsmunkához, de még a szövéshez is értő emberek. A polgármester igyekszik maximálisan igénybe venni az „aranykezűeket”, olyan brigádot alakított ki helybeliekből, akik szívesen elvállalják minden középület építését, bővítését, felújítását. Jól jár a község, hiszen megbízhatóak, és jól járnak ők is, hiszen helyben biztosítanak számukra munkalehetőséget. A 2011 tavaszán általuk felújított, belül még festékszagú épület bárhol megállhatná a helyét. A nagytermet citromsárgára festették, a falak alsó részét préselt falemezzel körbeburkolták, új színpadot építettek, az épület helyiségeit – a hozzáépített, lakodalmak alkalmával használatos, oldalsó termet és tálalót is – a falak színéhez illő, világosbarna, csúszásgátló csempével burkolták, központi fűtéssel, vezetékes vízzel látták el az épületet. A négy kisdiáknak és öt óvodás fiókának fészket nyújtó iskolaépület is vadonatújnak tűnik. „Nem hagyom bezáratni ezt a legapróbb intézményünket sem, megszüntetése a falu halálát jelentené” – mondja búcsúzóul Haász Tibor polgármester. Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2011. szeptember 2.Aszfaltország szórványmagyarjaiPusztaújlaknál balra letérve kanyarodunk a Réz-hegységet átszelő mellékútra. A szelíd emelkedőn fölfelé kapaszkodtunkban mögöttünk fokozatosan kibomlik a Sebes-Körös völgye a víztározó hosszan elnyúló, csillogó tükrével, a lankás hátakon erdők, kaszálók szegélyezik az utat, a dombbordák felől szénaillat fogad, végigkíséri utunkat a száradó fű szaga. „Mintha a Székelyföldön járnánk, olyan a tájhangulat” – mondogatja kollégám óvatosan kerülgetve a kátyúkat. Óvatossága elnyeri méltó jutalmát, mire lakott helyre érünk, az úttest tükörsimává nemesedik a hajdan fél Európát aszfalttal ellátó vidék felé igyekeztünkben. A tágabb kishazát, Rézalját, ahová ereszkedünk, a Berettyó felé igyekvő patakok szabdalják változatossá. Cigányfalva peremén kijutva érkezünk falvak hosszan elnyúló, egymással összeérő sorába. A Gyepes és a Görbed völgyébe ereszkedő, a Telegdiek birtokára a 14. század derekán telepített vlach pásztorok megülte Lakság volt egykoron gyűjtőneve a Cigányfalva–Szóvárhegy–Tataros–Felsőtótfalu alkotta, több kilométeres faluláncnak. Szalárdi János 17. századi Siralmas magyar krónikája már „sűrű oláh falukkal ültetett hosszú völgy”-ként említi. A 19. század második felében vált szerves részévé a derna–tatarosi, főleg szenet és aszfaltot termelő bányavidéknek, amelynek fellendülése jelentősebb számú szlovák és magyar népelemmel tarkította a környező településeket. Etnoszportyánk első állomására, Kövesegyházára a kettős állampolgárság ügyében fáradozó „RMDSZ-különítményt” kísérve érkezünk. Közös szórványmentés. 1851-ben Fényes Elek még ezt írta a helységről: „oláhul Szelistye, oláh falu, Bihar vmegyében, Váradhoz éjszak-keletnek 4 órányira, hegyektől övedzett völgyben: 326 g. kath. lak., s anyatemplommal”. Az apró településnek 1880-ban mindössze 114 – 97 román és 17 magyar – lakója volt. Fénykorában, 1941-ben sem haladta meg a félezret, amikor 228 román, 170 magyar, 48 cigány és 37 szlovák lakta. Ennek a bécsi döntést követő „fénykornak” az idején, 1943-ban épült a falu református temploma. Mialatt Grim András szórványokért felelős RMDSZ-alelnök csapata a parókián fogadja az ügyfeleket, Lukács András Levente lelkipásztor és Balogh Károly kurátor, helybeli RMDSZ-elnök kíséretében megtekintjük a jókora gyümölcsössel körülvett, szénaboglyák övezte templomot. Belvilágát szépen rendbe tették, a külseje szorul alapos renoválásra. Lukács tiszteletes várad-olaszi, majd zilahi segédlelkészkedés után lett 2008-ban a szórványközösség lelkipásztora. Helyben 35, Dernán 40, Tataroson 15, Varaszón 11, összesen 101 tagja van a gyülekezetnek. A templomépítés óta, több mint hat évtizedig nem volt saját lelkészük, a pusztaújlaki szolgált be ide. Nem csoda hát, hogy Lukács tiszteletes nagyon rossz körülmények között vette át a hivatalát, minden épület le volt romolva, a lakatlan papi lak éppúgy, mint a jószerével alig használt istentiszteleti hely. Szinte veszélyes volt az egyház portájára bejutniuk a templomba igyekvő híveknek, hiszen csak egy billegő, korhadt fapalló hidalta át a patakot. Nemcsak kőhíd került a Gyepes fölé 2009-ben RMDSZ-es segédlettel, hanem végre bevezethették minden épületbe a villanyvilágítást is, a hagymádfalvai önkormányzat, illetve az esperesi hivatal támogatásával. A teljes tetőzetet lecserélték állami pályázat révén, hiszen esőzések alkalmával gyakran beázott a templomhajó, és ugyancsak tavaly ablakokat, ajtókat cseréltek a megyei tanács költségvetéséből juttatott anyagi támogatással. Két magyar intézmény: a református egyház és az érdekvédelmi szervezet szinte egyszerre indította el szórványmentési tevékenységét. Gyakorlatilag egy-két esztendőnyi fáziseltolódással, vagy éppen egy időben alapítottak megyeszerte szórvány-egyházközségeket, illetve helyi RMDSZ-szervezeteket az igen kis lélekszámú közösségekben. Ennek a hatékony szinkronicitásnak szép példája riportutunk mostani első helyszíne… A gyülekezet hetven százaléka idős ember, a fiatalabbak jó része vegyes házasságban él. „Három esztendeje, mióta itt szolgálok, a négy helységben összesen hét temetés volt, keresztelő egy sem – mondja a lelkipásztor (képünkön). – Kövesegyházán egyetlen református gyereket tartunk számon, 2009-ben két leánykát konfirmáltunk. Esküvő 2010-ben volt, dernai fiatalok jöttek ide hűséget fogadni egymásnak. Ott van egy imaházunk, a többi helyen magánházaknál tartjuk az istentiszteletet. Egyik vasárnap Kövesegyházán és Dernán szolgálok, a másikon Tataroson és Varaszóban.” A faluban összevont négyosztályos román iskola működik, mindössze 12 tanulóval, nyolcosztályos tanintézmény csupán a gyakorlatilag színromán községközpontban, Hagymádfalván van. A helybeliek emlékezete szerint régente az iskola épületében tartották az istentiszteleteket. Az apró közösség összefogásából előbb csak egy haranglábra tellett, majd 1938-ban kezdték el építeni a templomot. Akkoriban néhány évig saját lelkipásztoruk is volt, aki a tanítóságot is elvállalta. Az istentiszteleti hely felépülte után néhány esztendővel, a negyvenes évek végén összegyűjtötték a fiatalok több nemzedékét, ilyenformán az első konfirmáció alkalmával tizennyolc taggal gyarapodott a gyülekezet. Még egy hasonló „akció” zajlott le az ötvenes évek elején, tíz konfirmáló gyerekkel. Akkoriban mindenki Kövesegyházán végezte el a négy osztályt román nyelven, ötödikesekként Tataroson folytatták, ahol viszont a varaszótanyaiakkal együtt elegen lettek egy magyar tannyelvű osztály beindításához. Később a magyar felső tagozat Felsődernára került, ott a hatvanas években szűnt meg a magyar nyelvű oktatás. Fatolvajok és vaddisznók prédája. Fényes Elek százhatvan évvel ezelőtti statisztikája szerint Kövesegyháza „határa 416 hold, mellyből urb. szántó 42, rét 14, majorsági rét 80, erdő 200, közlegelő 40, szőlő 40 hold. Földe sovány; esőzéskor a tengerit jól megteremné, de a közel levő Réz-hegyben tanyázó vadsertések pusztítják”. A falu határa az erdőirtások ellenére napjainkban sem sokkal terjedelmesebb, bizony, a kétszázvalahány helybeli számára nem nyújt megélhetést. Amióta a bányákat bezárták, a környéken minden munkalehetőség megszűnt, sokan Nagyváradra, Margittára ingáznak, a fél határ parlagon maradt. Hogy „vadsertés ügyben” mennyire nincs új a nap alatt, az a parókián megtartott rögtönzött falugyűlésen is elhangzik, amikor a Grim Andrással és csapatával ide látogató Szíjjártó Zoltán, az Erdészeti Hivatal gazdasági igazgatója tart tájékoztatót az állami és magánerdők helyzetéről. Mindenkinek van egy kis erdeje, bár nem az eredeti részüket kapták vissza. A főleg helybeli, az erdőszéli dombon lakó romák űzte falopás megakadályozása egyetlen, a faluközösség által felfogadott erdőőr tiszte volna, de ennél nagyobb gond, hogy nemcsak az erdőgazdálkodásnak, hanem a vadállomány szabályozásának sincs gazdája. Annyira elszaporodtak a vaddisznók, hogy nemcsak az erdőszéli földekre járnak rá, hanem szerte a határban már vetés után feltúrják a szántókat, nyár végére nem sok kukorica marad, hiszen betakarítás előtt felprédálják a földeket, még a faluba is lejárnak, túrják a kerteket. (Később egy vadszakértőtől tudom meg: az idei, szinte példa nélküli inváziónak az a magyarázata, hogy a bükkösökben-tölgyesekben igen csekély a makktermés, emiatt az állatok – nemcsak a vaddisznók, de az őzek, a szarvasok is – állandóan fosztogatják a termőföldeket.) Az erdészeti vezető szorgalmasan jegyzetel, megígéri, hogy felveszi a kapcsolatot az illetékes vadásztársasággal, amelyikhez Rézalja tartozik. Nemcsak a segítséget kínálja fel, hanem tanácsokkal is szolgál a vonatkozó törvényeket, a fakitermelést és az erdők újratelepítését illetően. Grim András sem jött üres kézzel, a szórványprogram keretében a falugondok vizsgálata, az egyszerűsített honosítási eljárásról tartott tájékoztatók mellett, munkatársai az érdeklődőknek összeállítják a dokumentációt. A megyei alelnök a beszélgetés során kiemelten foglalkozik az őszi népszámlálással kapcsolatos kérdésekkel is. Nem csupán megszólítani igyekeznek a szórványmagyarságot, hanem felkutatni és megtartani is. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy mindenki, a vegyes házasságban élő magyarok is vállalják az identitásukat, és ellenőrizzék, hogy nemzetiségüket helyesen tüntetik-e fel a számlálóbiztosok. Szó esik a 2012-ben esedékes önkormányzati választásokról is. Egyöntetű vélemény, hogy ha jövő nyáron összefognak, akár egy tanácsosi helyet is megszerezhetnek. Balogh Károly, a kurátori tisztséget is betöltő helybeli RMDSZ-elnök ambiciózus fiatalember, szívesen elvállalná a kihívást… A falu dolgait már a parókián várakozó helybeliekkel hányjuk-vetjük meg. A fiatalabb nemzedéket a gondnok mellett az egy szem kövesegyházi gyermek édesanyja, Megyeri Mónika képviseli. Nagyváradról jött ide férjhez, az egyik helybeli ABC-ben dolgozik. Kozma Bálint 84 éves, Balogh Jenő 69 éves nyugdíjas bányász és négy nagymama korú, fürge asszony, Bokra Erzsébet, Balogh Karolina, Kovács Erzsébet és Kovács Klára vesz részt a tanácskozáson, s annak befejeztével jó hangulatban búcsúzunk el a kövesegyháziaktól, hiszen Balogh Karolina, „mindenki Kara nénije” legendás fánkjával kínál meg bennünket, mielőtt útra kelnénk. Népesedési hullámvölgy. Felsődernára tartva kapaszkodunk a múlt század harmincas éveiben még közel ezer szlovák, feleannyi román lakta (az oklevelekben először 1406-ban „posessio walachalis”-ként emlegetett) Sástelek, egy mára alig félezer lelkes falu felé. Akár a környék megannyi településén, a 18–19. század fordulója után több hullámban ide érkező derék tótok előbb az erdőirtással, hegyi gazdálkodással, majd bányászattal, keletebbre, Almaszeghuta és Feketeerdő környékén pedig üveggyártással is foglalatoskodtak. Napjainkra főleg a ki- és elvándorlásnak s a külhoni munkavállalásnak betudhatóan megharmadolódott a lélekszámuk a Réz-hegység két oldalának erdőségeiben megbúvó „Kis-Szlovákiában.” A községszékhely felé ereszkedő szerpentinút szokatlanul jó minőségű, jószerével nyoma sincs a néhány esztendeje még oly sokszor felpanaszolt rombolásnak, amit a Sebes-Körös és a Berettyó közötti vízválasztón átrobogó autósztráda-építők nehézjárművei okoztak. Felsőderna hajdani híres bányászközpont és ipartelep voltát immár csak néhány elhanyagolt épület és egy magányos gyárkémény jelzi. Az 1880-ban egy híján kétszáz lelkes apró település két-három évtized alatt hatalmasat fejlődött az előző századforduló táján, amikor elkezdődött az aszfalt, a szén és kisebb mértékben a kőolaj bányászata és feldolgozása. Magyar szempontból az utolsó Trianon előtti népszámlálás jelentette a csúcsot, 1910-ben immár 1302 lakosa volt a településnek, melyből 826 magyar (63,4 százalék!), 347 román, 44 német, 31 szlovák és 54 cigány volt. A magyarok száma tíz év múltán 383, újabb tíz év elteltével 201 lélekre csökkent. A kommunista érában bekövetkezett második fellendülés nagyjából ugyanolyan mértékű lakosságnövekedést eredményezett, csakhogy 1960-ban már a román elem dominált: a többségi nemzethez tartozónak 832-en, magyarnak 450-en, szlováknak 21-en vallották magukat. A legutóbbi összeíráskor a község a hozzá tartozó falvakkal együtt 3021 lelket számlált, fölényes, 2180 főnyi román többséggel, 183 főre apadt magyarsággal, és akkor még életerősnek tűnő, 629 léleknyi szlovák közösséggel. Felsődernán is Lukács tiszteletes biztosít az „RMDSZ-különítmény” számára spáciumot, a kicsiny református imaházban. Régente – akár Tataroson vagy Varaszótanyán – itt is egy-egy családi házban tartották az istentiszteleteket. A dernai hívek áldozatkészségéből nem tellett templomra, mint Kövesegyházán. Igaz, már a nyolcvanas években kibérelhették a magyar iskola községi tulajdonban és rossz állapotban lévő bentlakását. Teljesen rendbe tették, most afféle alkalmi közösségi házként is működik. Az önkormányzat annyiban segíti őket, hogy ingyen használhatják. Célul tűzték ki, hogy ha meglesz rá a pénz, megvásárolják az épületet. Bár az itteni magyar közösség népesebb volna, mint a kövesegyházi, kevesebben várakoznak a hajdani magyar iskola leányinternátusának helyiségében. Az utca másik oldalán, ferdén átellenben ott árválkodik a magyarok iskolájának lakatlan, kihasználatlan épülete. (Egy 1910-es keltezésű feljegyzés szerint fénykorában 163 tanulója volt az intézménynek.) Amíg működött, a bentlakásnak köszönhetően összegyűjthették a környező falvak magyar gyermekeit is, „tellett” a magyar nyelvű oktatásra – magyarázza Udvari Sándor presbiter, helybeli RMDSZ-elnök. Presbitertársa, Kovács István a szlovákokat emlegeti. Igaz, ők többen vannak, és igénylik az anyanyelvük fakultatív oktatását a nyolcosztályos román iskolában. Nem úgy, mint a magyarok, de hát nem is lenne széles e vidéken, ki tanítson magyarul. Nemrégiben egy életerősebb hegyközi magyar település, a közeli Micske pedagógusai jártak itt gyerekeket toborozni az iskolájukba. Bentlakást ajánlottak, teljes ellátással, iskolabuszt, mely minden hétvégén hozta-vitte volna a tanulókat, de a szülők nem álltak kötélnek. Mind a húsz dernai magyar gyermek román iskolába jár. Egyébként szinte mindenki vegyes házasságból született. Udvari Sándor bevallja, hogy náluk odahaza is inkább a román szó járja. Bár a veje, Szentgyörgyi Péter is magyar, a szülei reformátusok voltak, de román faluban nőtt fel, emiatt nem is töri a magyar nyelvet, s az unokákat ortodoxnak keresztelte. Igaz, a tízéves leányzó „eljár ide, a reformátusokhoz”, ő jobban, a hétesztendős fiú unoka kevésbé beszél magyarul, az apjukra is „ragadt valami”… Beszélgetőpartnerem még jobban elkomorodik, amikor megpendítem, hogy a lélekszám alapján akár magyar tanácsosa is lehetne Felsődernának. A kilencvenes években volt is egy képviselőjük a helyi tanácsban. Aztán elsorvadt az RMDSZ-fiókszervezet. 2008-ban újraalapították, de a legutóbbi önkormányzati választásokon a mintegy 160 magyarból csupán 18-an szavaztak az RMDSZ jelöltjére. „Az egyik román párt pálinkát osztogatott meg üdítőt, a másik pedig rizset meg cukrot – mentegetőzik –, többen nyíltan a szemembe mondták: ti nem adtatok semmit, ugyan miért szavaztunk volna rátok?” Néhány magyar családot, akár román vagy szlovák falusfeleik egy részét, elhódítottak a gyarapodó „hívők” – a neoprotestáns felekezetek. Ezek a famíliák teljesen elkülönültek, nem vesznek részt a közösségi életben, annyira nem, hogy például választások alkalmával sem lehet rájuk számítani, el se mennek szavazni. Vakációban felpezsdül az élet. A dernai asszonyok (képünkön) elmondása szerint, ha az utánuk következő nemzedék helyben maradt volna, sokkal erősebb lenne a helybeli magyar közösség. Kovács Ilona például, akárcsak Udvari Anna, három gyereket szült, és mind a két nagymamának hét-hét unokája van. Ha hozzájuk számláljuk Kovács Irénkének, Bödör Erzsébetnek és Szilágyi Dalmának, a beszélgetés további résztvevőinek a leszármazottait is, csupán a megjelentek ivadékaiból kitelne egy kisebb iskolára való létszám. De hát szétszóródtak az országban, a nagyvilágban, csupán nagy ünnepek alkalmával, meg ilyenkor, vakáció idején támad élénkség a nagyszülők portáján. Ismét előkerül a szlovákok példája. Jobbára római katolikusok, nincs saját papjuk, a bodonosi plébános jár át szentmisét tartani a templomukba. De náluk nyaranta még jobban megpezsdül az élet, hiszen az anyaországba költözöttek és a Szlovákiában csak vendégmunkát vállaló helybeliek szinte mind egyszerre térnek haza olyankor. Sok fiatal értelmiségi is vállal itt „missziós” munkát, a közeli Sástelken működtetnek ifjúsági és gyermektábort vakáció idején. Mialatt az RMDSZ csapata bent, az imateremben ugyanazokban az ügyekben fáradozik, mint Kövesegyházán, beszélgetésünk során itt is hasonló gondok merülnek fel, mint riportutunk előző állomásán. Parlagon marad a földek nagyobb része, nem érdemes gazdálkodni, nem is bírja a korosodó maradék. Ami az erdőket illeti, talán még rosszabb a helyzet, mint Kövesegyházán. Senki se vállalja az erdőőri megbízatást, a faállomány pusztul, szabad prédája mindenkinek. Senki nem vigyáz az erdőre, az egymásét is lopják, olyan tulajdonosok is vannak, akik fűtéssegélyt kapnak az államtól, miközben eladják a fájukat. Itt sincs senkinek vadászengedélye, vaddisznó, őz, szarvas szabadon ga(rá)zdálkodik a még megművelt szántóföldeken. Persze itt is a legnagyobb gondot a bányák, a gyárak bezárása jelenti. Amikor erről kezdek faggatózni, bár egyik beszélgetőpartnerem, Kovács István húsz évig dolgozott a tárnákban, arra biztatnak, hogy bányaügyekről inkább a szemközti porta kapujában állingáló Kolozsvári Sándort faggassam. Sándor 24 évet húzott le gépészként a szénbányában. Emlékezete szerint a szén- és aszfaltbányászat fénykorában a kitermelőhelyeken, a felszíni kiszolgálóüzemekben és a karbantartóműhelyekben több mint hatezren keresték meg a kenyerüket. Kis bányatörténeti trakta. A szakirodalomban először Francois-Sulpice Beudant francia tudós említi a derna–tatarosi aszfaltot. Az 1800-as évek elején a kor nagy tekintélyű természettudósa XVIII. Lajos megbízásából és támogatásával rótta az akkori Magyarország úttalan útjait. Az első részletes geológiai leírás 1822-ben készült el – francia nyelven. Beudant így fogalmaz terjedelmes munkája előszavában: „Egy ország, amelyre a természet minden kegyét pazarolta, amelynek éghajlata félgömbünkön a legkedvezőbb, földjét hatalmas folyók öntözik, síkságai csodálatosan termékenyek, a hegyei pedig – amelyeken a földmivelés már lehetetlen – ásványokban gazdagok. Az ilyen ország felébreszti az utazó kíváncsiságát és a természetbúvár figyelmét.” A reformkorban nemcsak közútjaink voltak burkolatlanok, hanem a városi utak nagy része is. Széchenyi István magáévá téve azt a latin mondást, hogy „via vita”, azaz: út az élet, rámutatott, hogy az utak hiánya az ország fejlődésének legnagyobb kerékkötője. Felhívása pusztába kiáltott szó maradt. Hogy a század második felében mégis megindult az útépítés, sőt, az aszfaltútépítés, az többé-kevésbé a véletlen műve. Egy Kovács Mihály nevű inzsellér 1858 tavaszán kirándult Bihar megyébe, Nagyvárad környékére. Feltűnt neki, hogy néhány faluban – Alsó- és Felsődernán, Tataroson – a házak falának legalsó részét mintegy 40-50 centiméternyi magasságban feketére festik. Érdeklődésére a falu lakosai elmondták neki, nem festék ez, hanem a falu határában található szurokszerű anyag, amely megvédi a falat az átázástól. Kovács a helyszínre sietett, és megállapította, hogy amire első pillanatban gyanakodott, az valóság. Ez az anyag a szakkönyveiből már jól ismert bitumen. Laboratóriumi vizsgálatokkal ugyanerre az eredményre jutott. Azonnal társat keresett – és talált is – a nagyüzemi kitermeléshez, s 1863-ban Popper Istvánnal megkezdték a bányászást. Ez a bitumen igen jó minőségű volt, s nagy tömegben fordult elő a földfelszín alatt mintegy 150 méter mélységig. A társvállalkozó fia – szintén képzett mérnök – már olvasott a bitumen felhasználásával kialakított zajtalan, egységes burkolatról, az aszfaltról, ezért 1864-ben kiutazott Párizsba, hogy idevágó tapasztalatokat szerezzen. Hazautazása után azonnal hozzákezdtek az aszfalt gyártásához és bedolgozásához. Az első magyarországi aszfaltburkolatot Budapesten a Palatinus (ma Nádor) utca 21. számú épülete előtti járdaszakaszon készítették. Hogy a magyar aszfalt kiváló minőségű volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1878-ban, a párizsi világkiállításon a mintadarabok díszoklevelet és aranyérmet nyertek. A fővárosi sikerek után keverőtelepeket hoztak létre szinte minden nagyobb városban, így Nagyváradon, Pécsett, Szegeden, Győrött, Aradon. További előrelépést jelentett a hengereltaszfalt-burkolat meghonosítása. Igaz, a kísérletek először kudarccal végződtek. Az első ilyen burkolatot – egy amerikai szakértő bevonásával – 1906-ban, Nagyváradon építették. Ez azonban egyetlen hét alatt tönkrement. Kiderült, hogy a „szakértő” szélhámos volt… Az első szakszerű leírás Szontagh Tamás érdeme. 1886-ban megjelent tanulmányában közölte, hogy a Réz-hegység északnyugati oldalán neogén lerakódások vannak, gazdag aszfalt- és lignittelepekkel. Tataros, Felsőderna és Bodonos határában az aszfaltot a diluviális agyag alatt fekvő pontusi homok tartalmazza, nagy kiterjedésű lencsékben. Közel 8 km hosszan aszfalttal impregnált homokkő van a Derna-patak felső völgyében. A másfél méternyi agyagos termőföld alatt sovány aszfaltréteg fekszik, alatta művelésre érdemes, fekete aszfaltréteg, legalul pedig lignitréteg húzódik. Egy tudósítás szerint, melyet a millennium korában írtak, Európában a 19. században csupán két jelentősebb aszfalt-előfordulást találtak: 1849-ben a svájci Val de Travers-i, majd 1864-ben Biharországban a felsődernai és tatarosi „aszfalthegyeket.” 1864-ben jegyezték be Nagyváradon a „Magyar asphalt vállalat” nevű céget, mely később részvénytársasággá alakult. Ezekben a bányákban a természetes aszfaltot – ahogy egyszerűbben nevezték: a földszurkot – tárnákban bányászták. A leírások szerint 60–100 méter mélységig öt réteg-előfordulás volt, és a természetes aszfaltrétegek alatt mintegy 1 méter vastagságban lévő lignitet is kibányászták. Leggazdagabbak lignitben (fiatal képződésű barnaszénben) és aszfaltban a Réz-hegység nyugati homlokán elterülő pontusi rétegek, úgyhogy a Czigányfalva, Tataros, Derna és Bodonos közt fekvő alacsony hegységet Aszfalt-hegyeknek nevezték el. Európában a századforduló táján csak Angliában és Magyarországon építettek hengerelt aszfaltokat. Vidéky László mérnök már 1873-ban szorgalmazta ezt a technológiát. Egy német útépítő cég a Magyar Asphalt Részvénytársasággal közösen Stuttgartban építette az első aszfaltburkolatot, éppen Vidéky irányításával. A millenniumi kiállítás riportere szerint: „Aszfaltot egy cég állított ki, még pedig a hazai aszfaltipari részvénytársaság (Budapesten, gyárak Tataroson, Mezőtelegden). E cég kiállítása részint a bányászati, részint a vegyipari pavilonban volt látható. Mindenek előtt ki volt állítva azon pontusi korú, nyers aszfaltos homok, amelyből a gyár az aszfaltot nyeri. Magát az aszfalttelepet fotográfiák illusztrálták. Meglepő volt a készítmények sokasága, amelyek közül felsoroljuk az aszfalt briquetteket, aszfalt fedőlemezeket, isolálásra szolgáló lemezeket, nyers olajat, gépolajakat, sárga bőrkenőcsöt, vörös tetőmázt, fekete kocsikenőcsöt, aszfaltlakkot stb. A Magyar Asphalt Részvénytársaság felsődernai és tatarosi telepe nemcsak Magyarországon, de külföldön is, különösen a Keleten, egyre nagyobb tért hódít, a miben az anyag kitűnő minőségén kívül a tulajdonos részvénytársaság vezetőinek is nagy részük van. Bihar vármegye aszfalt-ipara nemcsak a bánya-termelésnek egyre fokozódó emelkedése által tanúsítja a fejlődés jeleit, hanem az által is, hogy mellékiparágak keletkezését és fejlődését tette lehetővé.” Az aszfaltbányászat és -gyártás bihari úttörői (inkább „útépítői”), Kovács Mihály, Popper István és Vidéky László nyomában haladva, a múlt század második felében mind műszaki, mind tudományos szempontból igen jelentős szerepet vállalt Váradi Ernő vegyészmérnök és mineralógus. Beszélgetéseim során többször is emlegetik a hajdani bányászok a vidék legendák övezte, rejtélyes kutatóját. 1910-ben született Nagyváradon, Váradi Ödön, az Ady-kortárs neves jogász és publicista fiaként. 1935-ben fejezte be vegyészeti és ásványtani tanulmányait Drezdában. Hazatérve előbb a Rézbánya környéki molibdén- és uránlelőhelyeket kutatta, majd az 1940-es évek elejétől a derna–tatarosi bányavidék kísérleti központját vezette. Nevéhez több mint 70 találmány kötődik. Legnagyobb sikerét a dernai bitumenből általa előállított termék, az úgynevezett poláris olaj előállításával aratta. A szovjet légiflotta gépei ennek a különleges, mínusz 63 fokig fagyálló ásványi olajnak a felhasználásával repülték át 1952 telén az Északi-sarkot. Váradi Ernő a legmagasabb állami kitüntetésekben részesült, s a fáma úgy tartja, hogy (íme, a nevéhez fűződő legendák egyike…) Sztálin – közvetlenül rejtélyes halála előtt! – Moszkvába hívatta, és tudományos érdemeit elismerve, egy halom arany ékszerrel jutalmazta meg őt. Számos legendás elem fűződik az időközben akadémikusi címet elnyerő kutató titokzatos bukaresti és jászvásári útjaihoz is. Sokan tudni vélik, hogy néhány havi németországi szimatolás után, ezen eltűnései alkalmával alapozta meg a polimerek kutatását, mellyel Elena Ceauşescu tudományos hírnevét „öregbítette”. Házvezetőjének visszaemlékezései szerint még idős korában is, ha éjszaka „megálmodott valamit”, felkelt, fel se öltözött, hanem pizsamában a laboratóriumába sietett, és azon frissiben kísérletekbe fogott. A közelmúlt krónikája. A Magyar Asphalt Rt. a saját szükségletére kezdett lignitet bányászni, először a Felsődernával szomszédos Bodonoson. Az első szénbányászok a Baranyiak által erdőirtás végett a Réz-hegységbe telepített szlovákok leszármazottai voltak. Bodonosról alagúton keresztül lóvontatta csillékkel szállították az üzemanyagot Dernára. A fél évszázadig kitermelést folytató magyar részvénytársaság vagyonát, tizenegy aszfalt- és szénbányájával, ipartelepeivel, épületeivel együtt Trianon után 1922-ben „vette át” – minden kártérítés nélkül! – a Román Kőolajipari Vállalat. A bécsi döntést követő négyesztendős „magyar közjáték” alatti fellendülés után a bányavidéken az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején kezdődött az egyre nagyobb iramú fejlesztés. Az „almaszegi szénmedence”-ként emlegetett kisrégió az ipar, elsősorban az erőművek fokozódó, csillapíthatatlan lignitigényének köszönhetően mintegy hatezer bányásznak biztosított az országos átlagnál „több”, „jobb” kenyeret. Bár – mint azt nyugdíjas riportalanyaimtól megtudom – a Zsil-völgyi bányászok az ottani nagyobb fűtőértékű feketeszén miatt mindig sokkal többet kerestek, mint ők. Az almaszegi bányát műszaki fejlesztés révén 1975-ben – elsőként az országban – teljes mértékben gépesítették. Ennek eredményeként 1985 és 1988 között a munkaversenyben elnyerték az országos első helyet. Románia kőszénellátásának 10 százalékát adva többször kiérdemelték a „Szocialista Munka Hőse” kitüntetést… Ebek harmincadján. Kolozsvári Sándor nyugalmazott bányagépész véleménye szerint barnaszén még akár évtizedekre elegendő volna a közel száz kilométer hosszan elnyúló tárókban, de csak egyetlen vállalkozó próbálkozik a bányászat felélesztésével a közeli verzár–bodonosi bányavidéken. A tárnákat a rendszerváltozás után fokozatosan zárták be, úgymond konzerválták, szerre nyilvánították „nem rentábilissá” őket. Sándor máig nem érti, kinek, kiknek az érdeke volt a teljes leállás. Mint megannyi ebek harmincadjára ítélt üzem esetében, a „konzerválás” itt sem jelentett egyebet, mint mindennek a szétverését, minden elmozdítható széthordását. Sándor több mint két évtizedig bányakombájnok kezelőjeként dolgozott. A fejtés előkészítése nyomán két fronton haladtak előre, akár nyolcvan-száz méter szélesen. A kitermelt lignitet futószalagon hozták ki, apró villanymozdonyok vontatta csillékkel, billenőkocsikkal szállították az almaszegi szénsilókig, ahol vagonokba rakták át, s főleg a nagyváradi hőerőművet táplálták ezzel a fűtőanyaggal. Kolozsvári Sándor emlékezete szerint a középesi bányában, ahol ő dolgozott, hét halálos baleset történt. A frontfejtésben dolgozók közül szinte mindenkit értek kisebb-nagyobb sérülések, őt magát is. Bányalégrobbanás csak a bodonosi fejtésnél fenyegetett, csak ott keletkezett metángáz a tárnákban. A szolidaritás viszont sok életet mentett meg. Egyszer Sándorék brigádja mögött kigyulladt egy frontfejtés. Egyetlen bányásznak sem volt kötelező védőmaszkja, s a nagy füst teljesen elzárta a visszautat, nem tudtak kimenekülni. Az egyik igazgató – a főnökök mind el voltak látva komplett, oxigénpalackos védőfelszereléssel – mentette ki őket, annyi maszkot hozott magával, ahányan bent rekedtek. Az egyik maszk meghibásodott, s megmentőjük váltakozva hol a pórul járt bányász, hol a saját szájába dugdosta az életet jelentő oxigén forrását. Amikor megszűnt a bányászat, sokan elköltöztek, másfelé próbáltak szerencsét. Sándor egyik cimborája meg sem állt Kanadáig. Mivel jóval kevesebbet kerestek, mint a feketeszenet bányászó Zsil-völgyiek, a nyugdíjuk is jóval kevesebb lett. Debreceni Sándornak huszonnégy esztendei föld alatti munka után 1370 lejjel kell beérnie. Sándor egyébként újságolvasó ember, beszélgetésünk során tájékozottnak bizonyul az ország-világ dolgaiban. Bevallja őszintén: „a politika nem érdekli”, az elvonások és a megígért, de elmaradt nyugdíjemelések miatt „nem ért egyet az RMDSZ politikájával”. Emiatt leskelődött át „közömbösen” a kapujában álldogálva, emiatt nem kelt át az úton, hogy részt vegyen az imaházban tartott megbeszélésen. Szerinte a Szövetségnek nem kellett volna belépnie a demokrata-liberálisok vezette kormánykoalícióba. Mielőtt elbúcsúznánk egymástól, az iránt érdeklődöm: az ő ifjúsága idején milyen volt Felsődernán és széles e vidéken az élet. „A bányászok nagyobb része áttelepedett a vidék falvaiba, de sokan ingáztak, akár hatvan kilométerről is. Autóbuszkonvojok hozták-vitték naponta háromszor a váltásokat. Sok-sok magyar élt itt – kapom a választ. – Volt egy jó focicsapatunk, bányásznapi rendezvényeken nagy ünnepségek zajlottak, a prémiumokból bőven futotta miccsre, sörre. Akár hiszi, akár nem, itt fent a gyártelepen szinte csak magyar szót lehetett hallani az én gyerekkoromban, a románok meg a szlovákok lejjebb laktak, a faluban, de sokan közülük beszéltek magyarul. Csupa magyar szomszédunk volt, ez véges-végig magyar utca volt, én még magyar iskolában végeztem a hét elemit. Amikor Nagykágyán beiratkoztam a gépészeti szakközépiskolába, nagy gondom támadt abból, hogy jószerével egy szót sem értettem románul.” Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2011. szeptember 26.Múltvallató emberekKovács Rozália érmihályfalvi helytörténész neve már a határon túl is ismerősen cseng, hisz másfél évtizede „bóklászik” a múltban, kutatja a régi idők történéseit, számontartva a nemzet szolgálatában álló nagy családok hagyatékait, örökös leltárt készítve az Érmellék épített örökségéről. Mint mondja, az Érmellék és ezen belül Érmihályfalva még mindig nagy történelmi múlttal rendelkező, kiaknázatlan terület. Mint a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) tagja, nyugdíjas éveiben „hidakat épít” múlt és jelen között, átmentve a veszendő dolgokat az örökkévalóságba. Kovács Rozália tagja a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságnak is, ahová 1997-ben vették fel. Rá egy évre megkapta a Kriza János-díjat is. 1999-től munkája elismeréseként a budapesti Magyar Néprajzi Társaság is tagjává fogadta. Már birtokában van két Dicsérő Oklevél is, amelyeket 2000-ben, illetve 2002-ben kapott. 2000 óta dolgozik együtt Dukrét Gézával – a PBMET elnökével és csapatával. 2006-ban jelent meg a Partiumi Füzetek sorozatban az Érmihályfalvi temetők című első önálló könyve, ezt a Nagy családok, fényes idők Érmihályfalván című dokumentum-kötet követte. Kovács Rozália a legnagyobb elismerésnek a 2007-ben kapott Fényes Elek-díjat tartja. Az elmúlt másfél évtizedben számtalan helytörténeti konferencián, szakmai találkozón vett részt. Idén tavasszal a nagyváradi honismereti találkozón a mihályfalvi református templom 520 éves harangjának történetéről és az azt övező legendáról tartott előadást. Augusztus végén Mezőhegyesen (Magyarország) szervezték meg a XVII. Partiumi és Bánsági Honismereti Konferenciát, amelynek témája az Ipartörténet és nagybirtokok a történelmi Partiumban és Bánságban volt. Eme szakmai találkozón olyan neves résztvevők is megfordultak, mint Ráday Mihály, az Unokáink sem fogják látni című népszerű televíziós műsor szerkesztője. Éppen ebben az időszakban történt, hogy egy régi egylyukú téglahíddal lett szegényebb az Érmellék, illetve ezen belül Érsemjén és Érmihályfalva határa. Ez az átjáró alkalmatosság a bujdosó Ér egyik szakaszán tette járhatóvá az egyesek szerint Csíkfolyásnak, mások szerint Füzéknek nevezett patakocska medrét. Az 1800-as évekbeli téglahíd utat biztosított az Ér szeszélyes folyásának úgy, hogy a magyar határ felé tartó országutat is majd’ két évszázadon keresztül tartotta görnyedt hátán. Ez a téglaépítmény nagyon patinás régiség volt – hangzott el a mezőhegyesi konferencia hallgatósága előtt. Ugyanarra a mintára készült, mint a hortobágyi kilenc- vagy a szalacsi négylyukú társa, csak ez jóval kisebb területet kötött össze masszív kőlábaival. Ez az egylyukú öreg építmény igazi látványossága volt a fent említett két település határrészének. A híd hirtelen lerombolását sokan nehezményezték, ám a hatóságok azzal érveltek, már nem szavatolta a biztonságos forgalmat, így nem álltak jót érte. Bár sokak szerint egy kis jóindulattal meg lehetett volna menteni, ha egyáltalán érdekében állt volna a román félnek egy régi magyar világból való relikvia megőrzése. Így jutott el a híd története Mezőhegyesre is, ahol soron kívül került a köztudatba a kiszolgált átjáró szomorú sorsa. Bár ekkor már nem sokat tehettek érte, legalább sikerült mintegy húsz darab fotográfiás összeállítással belopni a híd történetét a határon túliak emlékezetébe is. A múltvallatók egy kicsit mindig visszafelé élnek – zárja beszámolóját Kovács Rozália. Sokan megkérdezik, mi végre jó ez neki vagy a hasonszőrűeknek. Ilyenkor a helytörténészek azt felelik: a múltvallató emberek kitolják a lét határait. Ha a jövő irányában lehetetlen, legalább a múltban élhessenek egy kicsit többet… Sütő Éva Reggeli Újság. Erdély.ma lapozás: 1-30 | 31-58
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
